Gondolataim, a teremtésről, az evolucioról, Versben mondom el. Szent Margit balladája.
Tegnap volt?
Mintha tegnap lett volna,
Hogy megfogtad kezem,
Mintha tegnap lett volna,
Mondtad, engem szeretsz.
Igen! Tegnap volt!
Hogy megláttalak,
Igen, tegnap volt,
Hogy velem osztottad meg sorsodat.
Igen, tegnap volt kedvesem!
Igen, tegnap volt,
De ma is úgy szeretlek,
Mert tegnap hoztad el a mát, nekem.
VÉGE
Nem tart ki estig a kedv
Nem tart ki estig az ének
Nem tartki estig a fény
Nem tart ki estig a lélek
Nem tart ki estig a szem csillogása
Nemtart ki a bátorság sem estig
Nem tart már mágnesed vonzása
Csak a bánat tart estig.
Elgyöngül estig az áldás
Elhervad a pipacs szirma estig
Nem tart ki estig a remény
Nem tart ki estig az élet.
Az űstökös
Az égen fényes űstökös,
Uszálya az égről,
Majd a földre ér.
Mondják, ez az a nagy,
Melynek pályája egyenes,
Vissza hát sosem tér.
Csillagvilágok fénylő táborán át
A végtelenséggel versenyt rohan
Forogni, kőrbe nem tud, nem akar,
Hát örökké társtalan,boldogtalan.
Imádja más a változékony holdat,
A kacéran keringő csillagot,
Fenséges niobéja az égboltnak,
Lobogó gyász, én neked hódolok.
Szomorú csillag, Élet átkom képe
Sugárecset, mely festi végzetem,
Akárhová mész a mérhetetlen űrben,
Te mindenütt egyetlen, magányos maradsz.
Nem akartam élni
Meg akartam állítani a szívem,
Ne dobogjon tovább,
Csak meghallni akartam.
Csak megállítani az életet, magamban.
Az élet hullámai tompák,
Nincs bennük tombolás,
Csak lüktet, mint az eleven seb.
Úsztam, vitt a hullám,
Amerre akart, nem remélt part felé.
Már nem akartam élni.
Mi lessz
Földemet zápor ostorozza,
Az összegyűlt víz ezüst.
Eső után az ég kék, minden szép.
Csak az én gyarló testem
Van leromolva, mint jéggel vert mező.
Depressiót hajt a bánat bokra,
Rajta minden levél fekete.
Talán kizőldűl, de minek....
Kölcsönkapott időmnek peregnek percei.
Emlékeim, rázzátok fel lelkem romjaiból,
Épűljek fel még egyszer,
Halál, vagy jövő, melyik lessz enyém......
Nem tudom.
Lennék én
Lennék én szellő, ami utadon kísér,
Lennék én lágy napsugár,
Ami boldogan süt rád,
Lennék csillag, mi csak neked ragyog,
Mutatnám az utat, ha éjel andalogsz.
Lennék én fa hatalmas lombal,
Hol meg bújhatnál ha vihar van.
Ha orkán lennék, elragadnálak,
Csak ott tennélek le, ahol napsugár van.
Lennék mező, hol te lennél a virág,
Minden leszek én, csak te itt légy, az enyém.
Feleségemnek
Mit adhatnék még neked,
Ki életem jobbik részét
Már megkaptad tőlem?
Napjaim fogyóban,
Lassan le élem életem,
S látom a szerelem
Utolsó kilobbanásait,
A tűz vastagodó hamujában.
Múzsám
Mikor reám mosolyog, olyan, mint tengerhab tejfehér
Tajtéka,
Ha a hajnal rózsát hint bele, oly szép.
Ha jó a kedve, olyan mint felleg, omlatag fehér selyme,
Melybe az alkonysugár piros hímet hímez,
Mint amikor az örök havasi csillogásba az est,
Parázsló pírja belevész!
Arcán, szemén, így sugárzik át tiszta lénye,
És én köszönöm hogy él.
Érted
Nem mondom neked szép szavakkal,
Csak téged szeretlek!
Csak át ölellek, hogy érezd,
Hogy egy a gondolat, a lélek.
És ha együtt nézzük a napfelkeltét,
Imádom, hogy arcodra mosolyt csalok.
Életem tőled új értelmet kapott,
S érzem szavak nélkül is hogy szeretsz,
Hogy te értem, s én érted élek.
Fogoly vagyok
Elállt a szó, a lélegzet,
Mikor a szemed a szemembe nézett.
Néztél, s mint nyárfa reszkettem,
Nem kellett szó, csak egy szív dobbanás,
Csak egy mosoly, és én így lettem fogoly.
Nem kellett lánc, mert nekem így volt jó!
Fogoly lettem, de a te foglyodnak lenni, jó.
Koldus vagyok
Mikor kézen foglak,
A nap is felragyog,
S nincs nállam boldogabb,
Ha válladon pihenhetek,
S te hagyod.
Én csak vándorló vagyok,
Bár jöhetnél velem!
Bár láthatnám szemed,
Mellyet meg igéz a távolság,
Bár jöhetnél,
De csak a nap ragyog,
Én magam, koldus vagyok.
Érkezel
Ezer virág nyílik frissen, buján, tarkán,
Virágba borulnak erdők,mezők,
S új életre pezsdűlnek a fák!
S hírt hoz felőled, az illatot lehelő,
Lágy tavaszi szellő.
Azt súgja szél, hogy holnap eljösz!
Alkonyodik, csodaszép az ég,
Alábukik a vörös tüzű nap,
Majd a bíbor halványúl,
S lassan, aranyszínbe olvad.
A kelő hold ezüst fénye,
Lassan elűzi az éjszakát.
S én várom a holnapot,
Várom hogy lássalak,
Hogy karjaimba zárjalak,
Hogy örökre itt tartsalak.
Pillantás
Vonaton utaztam egy hajnalon,
Merengve néztem ki az ablakon.
Elsuhantak mellettünk a fák,
S egyszerre, ott volt az állomás.
Nem állt meg, csak lassított a vonat,
És ott a peronon megláttalak.
Elkaptam pillantásod,
Megláttam gyönyörű szemed!
Összenéztünk egy pillanatra,
S én leszálltam volna,
De a vonat elíndúlt tova!
Ment, és vitt magával,
S én, csak néztem ki az ablakon,
És azóta is rólad álmodom.
Lábadozás
Ahogy fekszem itt,
Betegen az ágyban,
Fénysugár téved
Elhagyott szobámba!
Mintha nem is volnék
Törődött, gyenge,
Virág nyílását érzem
Szívemben!
Jött valaki,
Nevem súgja halkan,
Szeretettel símitja hajam!
Ki volt ő?
Szerető társam!
Most, hogy elbánt velem az élet,
Ő keblére ölelt , boldogan.
Hazatérek
Mikor romokba dőlt körűlöttem minden,
Akkor fölém hajolt, és át ölelt az Isten.
Szelíd volt, szótlan,
Mosolyogva felemelt a földről,
Hová le rogytam.
A bánat útján idáig jutottam.
Akkor éreztem meg, sosem leszek árva!
Most talpra állok, úgy leszek méltó hozzája.
Folytatom utam, a megváltást köszönve,
S ha itt lesz az idő, lelkemben örömmel,
Hozzá, haza térek.
Rab vagyok
A csend rabja lettem,
Cak ő van körülöttem.
Szabályok közé zártak,
Ott vagyok magányban.
Felém sem néz senki,
Bilincseim sem veszi le senki,
A szél átfúj szobámon,
Gondolatban a külvilágot látom.
Látom a közönyt az arcokon,
Mely szabadulásom gátja!
Benőtte rácsaim a tövis,
Már nem kellek e világnak.
Várom, rámtalál e a szeretet?
Akkor, talán még boldog lehetek!
De most, még a csend az úr.
Várom ki veszi észre magányom!
Ki hallja meg segélykiáltásom.
Mi lessz?
Nincs jelenem,
Nincs jövőm,
Csak múltam!
Lehet, a porba
Hulltam?
Nincs jövőm,
Nem látom holnapom,
A világ a szemembe röhög!
Lehet élni így?
Nincs jövőm,
Nincs holnapom,
Csak múltam.
Már, a porba hulltam.
Éjszaka
Sötét van, korom sötét,
Az égen csillag sem ég.
Bennem is nagy a sötét.
Nem oszlatta fel senki,
Lelkem sötét ködét.
Ily borus hangulatban,
Szívem lelkem nem él!
Az élő jussa
Ember, lóg az orrod, keserű a szád,
Mázsás gondok alatt roskad vállad,
Mi nyomja a szíved?
Panaszold el nekem.
Bogár a fűben, madár az ágon megleli,
Ami a világon kell neki.
Füvet, a gyökere, madarat, csőre
Mindennel ellátja időröl- időre.
Csak az ember éhes,
Hiába van szája,találékony esze,
Dolgos keze-lába.
Miért is nincsen inkább gyökere,
Vagy csőre?
Miért nem lett fű, vagy virág belőle?
Mit szeretnél ember?
Csak azt, csak azt, mi minden élő jussa!
Gondolkozz ember!
Rajtad áll csak, hogy hozzá juthass!
Tűnődés
Tűnődöm, szomorú szobámban, szemem le hunyva.
S láttam!
Láttam az erdőt, fekete fákat,
Félénk rügyek remegve nyíltak,
Vajúdó vén fák recsegve sírtak,
Mert szülni: kín, születni: bánat.
Nyögött a föld a fű alatt,
Millió gyökér bele szakadt,
Csupa kín érző, fájó ideg.
A hűs patakból mi lett?
Gyilkos párájú vad méreg folyam!
S mint gyötrő beteg lázálom,
Olyan vakult tükrében a rózsafelhő,
A csókos, lenge drága szellő,
Halált lehel, és sorvadást...
Szóltam magamhoz biztatón,
Lásd, mégis virulnak virágok,
Felelt a föld: Virul az átok!
A rét zöldjében kórók virítanak,
A sírvirágok vádlón kinyílnak,
Sárgán visít a kankalin,
A színe bűn, a hangja kín.
Hű szívek gyönge gyöngyvirága
Kihült szerelmek könnyvirága.
A gyermekláncfű sárga éke,
Leláncolt lelkek vergődése.
Harang virág, halál harangja,
Hogy kong a rét, zeng a rontás,
Ez nem halk tavaszi zsongás!
Madár se szól, bogár se mozdúl,
Csak a halál harangja kondúl.
Mi ez? Hová, mivé lett a teremtő élet?
Ki vette el az ég kék szinét,
Lelkünk igaz hitét?
Jaj, ellopták életünk!
Testvéreim, ne feledjük a múltat,
Jövőnket váltjuk meg vele!
Most ne hagyjuk csüggedni lelkünk!
Ne mondjuk halk szóval: éhezünk!
De fenyegetve, kezünket ökölbe szorítva!
Napfényt nekünk, rétek derüjét,
Dús lombú erdők méla hűsét,
Duzzadó terhű gyümölcsöskertet,
Virágot, dalt, s igaz szerelmet...
Kevés a rabló, s mi sokan vagyunk,
Miénk lessz újra szent országunk,
Ha akarjuk.
Szélkakas
Nem arról a szélkakasról esik most szó,
Mit vasból látsz a torony tetején.
Szólok most egy figuráról,
Ki pénzért mindent árul,
S akit utálsz te, meg én.
Soha nincs a hátsó sorban,
Törtet, gázol, meg nem torpan,
A szerénység, semmi neki!
Júdás pénzért, minden elvet,
Mint az inget, levet!
Őt nem érik soha károk,
Igaz ügyre, rá se károg.
Más erénye kedvét szegi,
Szeretné el veszejteni.
Fürgén forog, ha kereshet,
Akiért ma tapsol,
Arra holnap rá tapos,
Ha máshonnan fúj a szél.
Lesi egyre, a szél milyen?
Most jobbra, majd balra billen.
Nem arról a szélkakasról
Szóltam én, mi vasból van
A torony tetején,
Hanem arról, aki itt él,
És téged ítél.
Karácsony
Karácsony lessz, de kinek?
Van, ki az utcán,
Van, ki házában didereg.
Hogy lehet ez emberek?
Van, akinek mindent lehet,
A többinek amit le ejtenek!
Hogyan történt ez emberek!
A karácsony néktek mit jelent?
Néktek, kik nyomorba döntöttetek,
Egy nemzetet!
Néma világ
Látomásom volt, egy néma világról,
Ahol Isten parancsolt ránk némaságot.
A hangoskodás abba maradt,
A csendben hallottuk,
Kondul a távolban egy harang.
Mikor néma lett mindenki,
S elfogytak a szavak,
Ledőltek az egymás köré
Épített falak.
Az emberek nem szórtak
Szitkot egymásra,
Csak ölelték egymást,
E néma világban.
Olvasni tudtak ujra
Az arcról,
S mindenki figyelt áhítattal.
A látomás elszállt,
S maradt az ordító világ!
De bennem maradt a gondolat,
Ha egymásra figyelünk,
Akkor leszünk boldogak.
Álom
Ha az éj sötétje le csukja szemem,
Mintha ólom nyomná párnámra fejem.
Mint puha süppedő mocsár,
Szív magához az ágy.
Szemem lecsukódik,
Körbe már nem néz, s lelkem
A testemből, könnyedén kilép.
Mint bársony, oly puha a lét,
Élvezem e könnyed lebegést.
A gondolat, az álom szárnyán
Messzire suhan, s kerít hatalmába
Egy tudatlan tudat.
Az álom, részlet a távoli múltból,
Emlékkép, egy ismeretlen világból.
Újra élem gyermekkorom,
S át élem azt is mi sosem volt.
Mikor a napfény ébreszt,
Felnyitom szemem,
Örülök hogy reggel van,
Újra indul egy nap, s ha jőn az éj,
Én álmodhatok, ismét.
60 évem
Folt hátán folt az életem,
60- évemmel mit kezdhetek?
A volt-ból nincs lett,
A nincs a minden nap lett.
A föld lassan nyílik,
Orpheusként alá szállhatok,
Mert itt fönt,
Csak vegetálhatok.
Bár lehetnék
Bár lehetnék színes virág,
Olyan, mitől szebb lesz a világ.
Illatom hordozná a szellő,
S illatozna a végtelen mező.
Bár lehetnék nyíló rózsa,
Ki szirmaival a boldogságot hozza.
Tövisem, mind selyemből volna,
Ne sebezzen meg ha szakítasz rólam.
Reggel virulva köszönteném a napot,
Boldogan nézném ahogy ragyog.
De ember vagyok, egy gyarló lény,
Ki sajnálja hogy nem lehet virág,
Mert egy rossz világban él.
Ez jutott
Nekem nem jutott nyár,
Tél, tavasz, nekem,
Csak ősz jutott.
Nem jutottak virágok,
Álmok, nekem csak
Ősz jutott.
Nyári esték, mámoros hajnalok,
Nekem nem jutott!
Nekem csak ősz, csak ősz jutott.
Merengés
Nézem a kezem, foltos,
A bőr rajta már ráncos.
Szemem lassan vakul,
Hajam deres, öregszem.
Lábam fáj, dagad,
Tegnap már menni sem akart!
Mozgásom, mint gondolatom
Lassul, lassan elmúlok,
Életem apad, nézek,
Merengek csak.
A sors
A sors, mint madár
Ül vállamon,
Oly nehéz,
Lépni, gyötrelem!
Ledobnám,
De mint fa a földbe,
Belém kapaszkodik,
Vállamba vájja karmait.
Nem dobhatom le,
Mert nem élhetek nélküle.
Évek
Csak ülök, s nézek,
Maholnap 65 leszek.
Az élet vert érc öklével,
Nappal és éjjel, túléltem.
Most, csak ülök,
Csak elmélkedem.
Emlékeim várom,
Jöjjenek elő, de nem jönnek.
Teher így már az élet,
Nem sokra emlékszem,
Nem sokat látok,
Keveset hallok,
Már csak teher vagyok.
Könnyebb
Akkor lesz könnyebb,
Ha szemünkből
Elfogynak a könnyek.
Ha ajkunkról elfogy
A panasz szava.
Ha fájdalom nélkül
Csak szeretet marad!
Majd ha nem akarsz
Látszani többnek,
Akkor lesz könnyebb.
Templom és kocsma
Templom és kocsma,
Öröktől fogva
Hívó menedék.
A hétköznap robotja
A rosszkedvet fokozza.
S mikor az ember
Nem leli helyét,
Vagy az Isten,
Vagy egy pohár bor
Teszi helyére eszét.
Mert mindenki egyedül
Érzi magát olykor.
Templom és kocsma
Öröktől fogva,
Hitet, s bátorságot ad,
Itt a király is szolga,
Ott a szegény is úr,
Így van ez öröktől fogva.
De jó lenne
De jó lenne jónak lenni,
Mindíg csak szeretni,
Lelkem szállna mint a lepke,
Ólyan könnyű, lenge lenne.
De jó lenne jónak lenni,
Csak a szépet észrevenni,
Nem félni, és nem remegni,
Mindíg, mindíg csak szeretni.
De jó lenne jónak lenni,
A jó Istent meg keresni,
Lábaihoz kuporodni,
Tanitását befogadni.
De jó lenne... De nem lehet!
Farkasok közt bárány
Nem élhet!
Aki jó, a falka le rohanja.
Le rohanják, le teperik,
A jót itt nem szeretik,
Lelkünk fáradt, szívünk remeg,
Nincs már köztünk aki szeret.
Gyilkosságok, fegyver, átok,
Miért sujtja a világot?
Szeretni könnyebb lenne,
Lelkünk szállna mint a lepke.
De jó lenne jónak lenni,
Egymás kezét megkeresni,
A gonoszt elfeledni,
De jó lenne jónak lenni.
Az öreg és a halál
A halál, egy öreghez eljövén,
Megállt előtte, s mondá: gyere vén!
Ki vagy te? Kérdezi ez lepődve,
A halál vagyok: S köpenye alól
Kaszája ki ragyog.
Megszeppen erre az ősz,
" Nem szép tőled, hogy ily
Hirtelen jössz, nem érkezett
Se kártya, se levél, jöttödre
Nem figyelmeztettél...."
Micsoda? Hogy nem figyelmeztettelek?
Ez már hazugság tőled, vén gyerek!
Ha jól emlékszem, úgy hiszem,
Többször jelentém be vizitem.
Élted, mikor harmincon túl haladt,
Arcodra kezdtem rakni ráncokat,
Mindenki látta, csak te nem....
Ez volt első látogató jegyem.
Később, hogy ismerkedjünk kicsit,
Másképp jeleztem hogy lesz vizit,
Pomádét küldtem fejedre,
Hajad attól folyvást deresedett.
Durvábban is jeleztem jövök:
Megtépáztam néhányszor üstököd,
Hogy kopaszodni kezdtél bele,
De te nem sokat törődtél vele.
Még jobban is jelentém magam,
Midőn tobzódtál lakomák alatt,
Meg kocogtattam minden fogad,
Mitől azok kezdtek hullani,
Ez is jöttöm jelzi, atyafi!
Sőt tréfából azt is meg tevém,
Látatlanul nyakadba ültem én.
Az utcán is hordtál hátadon,
Magad is mondád, valami nyom,
S görbülni kezdett alakod.
No, ismerj meg, én voltam lovasod!
Ne mond hát nékem jó öreg,
Hogy én be nem jelentem jöttömet.
Ha úgy talállak készületlenül,
Te vagy oka egyedül.
De vitának nincs most ideje,
Öltözz hamar, s gyere.
A szél
A szél lágyan símogat,
Nem fárad soha,
Játszani hívogat.
A nap elől szemem
Kezem elfedi,
Így a fény nem sértheti,
Míg nézem, a szél
Hová bújhatott.
S a szél át ölel,
Arcomra csókot lehel,
S elsuhan, nesztelen.
A madár
Volt egyszer egy madár,
Erős volt a szárnya,
Nevetett a világ,
Mikor körbe szállta.
Példa volt ő jóra,
Szépre, szabadságra,
De a gonosz ezt ki nem állta.
Összefogtak ellene
Aljasul be csapták,
Erős testét durván
Szétszabdalták.
Hiába tették,
Meg nem törték!
Bár szenved a madár,
Legyőzni, nem tudták!
I. A zivatar ( Ballada )
A távolból felhő közeleg,
A zivatar mindjárt kitör.....
A tenger felől közeledve,
Rá feküdve az erdőre.
A madár elbújik félve,
S le konyul a fű, és a levélke.
Fussatok el jó emberek,
Itt a vihar, itt van!
A távolból közeledik egyre jobban!
Villámai tüzes kígyók,
Menydörgés ül ölében,
Pusztulást, vészt, sőt halált is
Szülhet még a szörnyű méhe.
Fussatok el jó pásztorok,
A fehőtől tar lesz minden,
Tereljétek az aklokba
A nyájat menten.
Vigyázzatok az ökrökre,
Ők szántják a földet!
Félre most a furulyával,
Melyből annyi szép dalt
Kivesztek!
Annyi édes, bús dalt,
Az erdőn, ha nyugszik a nap.
Fussatok el falusiak,
Érzik már a vihar szele,
A távolból jő a felhő,
S a vész vele!
Nézzétek a kis madarat,
A földhöz közel evez,
Vegyétek fontolóra,
Rossz előjel ez!
Nem jót jelent, ha a madár,
Nem az ég felé száll.
A levelek halkan sírnak
Reszketnek az ágakon,
A fák törzse sóhajt és nyög,
Szomjas, száraz az egész föld.
A levegő fojtó terhes, fullaszt, pörköl,
Még tűz is lehet e felhőtől.
Egy édes lágy szó hallik ide messziről,
Ez nem a szellő szava,
Mely a lombok közt fütyül,
Sem a folyó moraja,
Mely a szirtről le zúdul,
Sem mikor a mezőn
Suttog habja titkosan.
Kinek hangja az,
Mit vissza ver a hegy fala?
Tán egy anya bús dala?
Vagy egy leányka víg éneke?
Nem, ez édes esti szózat
A harangnak szava,
A kápolna harangjáé,
Mely ott áll egymaga.
II. A harang
Mint a víg szerelmi dal,
Száll szavam a szelek szárnyán,
Majd a bú sirámaival
Kel versenyre énekem.
Az erdőbe vész magányos szózatom,
Ha temetnem kell,
Oda, ha szent örömmel a párokat esketem.
A harang vagyok én, mely vígad, kesereg,
És dícséri az urat.
Az est ha leszáll, ha ébred a reggel,
A hangom szerte árad.
Kora reggel ha az égre nevet a nap sugára,
Este, ha a nap haldokol,
Mindíg dícsérem az urat.
Egy leányka járt itt minap,
Nyalka ifjú oldalán,bájos volt ez,
De még bájosabb a térdelő kisleány.
Mint egy tövön két rózsáé,
Úgy forrt össze életük, örömtől zengtem,
Míg tolmácsolám frigyük.
Sírok ha temetek, s vígan dalolok,
Ünnepre ha virrad, ha vész, vihar jő
Ha a menny mosolyog,
Én mindenkor dícsérem az urat.
Ma hozzám egy anya lépett...
Szegény anya, szegény özvegy!
Egy fia volt, egyetlenegy,
S most ott nyugszik az apja mellett...
Könnyel teli a két szeme,
És a két sír virággal tele.
A hitvessel együt nyögtem,
Együt sírtam az anyával.
A mező a rét, ha tüzet fog,
A jelző hang én vagyok.
Ha serkentek a fölkelésre,
Ébresztőt én kongatok.
A kisded bölcsöje felett
Hangom biztató remény,
S az istennek vigasz szava
Minden uj sír peremén.
Ki most született csak,
Azt is köszönti zeném,
Ki sír, ki remél, vagy imát rebeg,
Annak vígaszt adok én.
Gyertek a templomba,
Míg tart az Isten napja,
Míg elmúlik a vihar, és az úr haragja.
A kéz imára kulcsolódik,
Az esti litánia az, mit a hívek szíve kér,
Mit a harangszó kísér, s egy angyal
Szárnyán, egyenest az égbe száll.
S a fekete felhő eltűnik,
Egy sugár vetül a napból
Le a földre, a harangra,
Hogy bíbor lepellel legyen letakarva.
Kápolnánk kis harangja,
Ki esténként hallatod
A te ékes hímnuszod,
A te édes lágy dalod,
Vidd, vidd el sóhajom,
Hő imám vidd el,
S egybegyüjtve, szép felhőbe
Összes bánatom.
Új tavasz lesz?
Üvölt a csend, a némaság.
Mint rab madarak sínylődünk
Kalitkáinkban,
E bomlott világban.
Megdermedtünk,
Néha olvadunk az álmok
Világában.
De bízom a tavaszban!
A megujjulásban,
A természet, és az ember
Feltámadásában.
Tavasz a télben
A hópelyhek sűrű záporában,
Jeges szél tépázza hajam,
Mintát ír a hóba lábam,
S angyalt formázok játékosan.
Másnap a hó eláll,
Hajamba csintalan szél kap,
Virágokról suttogva,
Ízelítőt hozott a tavasz.
A huncut szellő nyakamba bújt,
Vígan arcomba nevetett,
S a kopár ágú fák alá,
Beköszöntött a tavasz.
Hiába jön újjabb
Jeges fuvallat,
Hiába hull újra hó,
Enyém marad e röpke
Pillanat, mert várom
A tavaszt.
Akadály
Gondolod, kerül utadba
Egy kő is hiába?
Lehet nagy, kicsi, hidd el,
Ahol van, lennie ott kell.
Nem azért hogy visszatartson,
S lohassza kedved!
A jóságos kéz utadba
Azért tette,
Hogy megálj mellette.
Nézd meg a követ,
Beszélj róla Istennel,
Tudd meg mit üzent,
E kővel neked.
Ha meg teszed,
Ez nem akadály
Neked többet!
Utadon minden kő,
Áldás lesz neked.
Felhőt kérek
Felhőt kérek szelidet,
Takarjon el engemet.
Esőt kérek csendeset,
Mossa át a lelkemet.
A kúttól vizet kérek!
Tisztát, frisset,
Üdítsen fel engemet.
A tűztől kérem,
Tüzelje fel véremet.
Az Istentől kérem,
Adjon erőt, hitet,
Hogy küzdhessek,
Értetek.
Őszöm
Átfázom a nyirkos őszön,
Vergődöm a létben,
Éjel kicsit álmodom,
Reggel újra élek.
Álmomban lelem meg,
Mi nappal veszett el!
Mert szavaim
A közömbösség
Kútjába estek!
Én hiába írok,
Már halomban a papir,
Por lepi soraim,
Nem olvassa senki.
Már én sem tudok bennük
Őnmagamra lelni.
Hazudok magamnak,
S tán el is hiszem,
Hogy jó az, amit teszek.
Veréb
A veréb egy szürke kis madár,
Nem tud lépni, csak ugrál,
Mintha sütnék a talpát.
De nincs oly kegyetlen tél,
Hogy elmenjen,
Ez a bolond kis madár.
Tisztességes élelem sem jut neki,
S nem tud dalolni, hízelegni,
Fényes tollal dicsekedni.
Neki a föld csak szemetet ad,
De a veréb itt marad.
A többi madár megy
Egy jobb életet keresni,
Hol nagyobb a kenyér,
De a veréb, itt marad.
Ha űzik, kergetik, fészkét elveszik,
Nem számít, ő mindent újrakezd,
Mert ő a szürke veréb,
És ő itt marad.
Hazám
Jártam a világot, nem láttam szebbet,
Mint a rónát, mikor délibábtól reszket.
Kőrős, Maros vizében mártóztam,
S hallgattam a parti fűzek dalát.
Bárhol járok a világban,
Nem hallottam oly szépet,
Mint a Magyarok énekét.
Mit pásztortűz mellett énekelnek,
Halkan, mélabúsan.
Felcsendül bennük, a folyó, a patak,
A rét, az egész Magyar lét.
Fohász
Égnek-- földnek nagy Istene!
Kegyes szemmel tekints le ránk,
Védd meg a mi árva hazánk!
Ó, a világ előtt bizony
Kicsiny a mi népünk nagyon.
De ha legelső is lenne,
Tenélküled mire menne?
Teelőtted csak hiúság
Minden erő, földi nagyság.
A legerősebb és legnagyobb
Porrá lesz, ha te akarod!
Ó, Istenünk, kérünk, küld le
Kegyelmed a mi népünkre!
Hisz megénekelte himnuszunk:
" Megbűnhődte már e nép,
A múltat, s jövendőt. "
Téli éjszakán
Mint fehér pillangók, nagy hópelyhek szállnak,
Végtelen pusztánkról eltűnnek az árnyak.
Hóból csipkeszőnyeg szövödik a földre,
Békét, édes álmot lehel az éj csöndjébe.
Alszik szép családom békességben,
S egyszer, mintha vihar zúgna át a mindenségen.
Hallom nyomorgók velőtrázó jaját,
Otthon nélkül bolyongó vándor sóhaját.
Hallom aljas társak kígyósziszegését,
Igaz lelket köztük megörjít a kétség.
Özvegy s árva sírnak apjuk sírja mellett,
A holtba életet lelkük sem lehelhet.
Gyűlölködő népek fegyvert köszörülnek,
Gyászos azok sorsa, kik még örülnek.
Otthonok, templomok ledőlnek romokba,
Lángtenger csapkod ki belőlük lobogva!
Testvérek, gyermekek és szülők elválnak,
S egymás sírjára rá sohasem találnak.
Mélyen alvó szép családom,
Szívem is, lelkem is értetek remegnek.
Az a zúgó vihar, mely lelkemet rázza,
Titeket sohase ejtsen aggódásba!
Aludjatok mélyen, aludjatok lágyon,
Míg Istenhez száll imádságom:
Ó, adja meg nekünk-- térden állva kérem--
Éljünk egy tűzhelynél, mindig egy kenyéren!
Didergő árvának legyen nálunk ágya,
Éhező szegény is hajlékunk hadd áldja.
S családi szeretet tiszta örök lángja
Ontson fényt, s meleget,
E rideg világba.
Számadás
Mire mentem mire megöregedtem?
Hajdan míg fiatal voltam, más volt a világ.
Nem gondoltam se búra se bajra elfogadtam,
Hogy minden olyan milyennek mondják.
Most, életem alkonyán, elvégzem a számadást.
Mit tettem, s mit tehettem volna?
Tekinthetek vissza büszkén,
Vagy forduljak magamba búsan,
Bánkódva egy elrontott életért?
Ki mondhatja meg, ki kérheti számon,
Hogy jól tettem e, mikor tapsolni kellett
Én is tapsoltam a többi millió mellett!
Lehet, kételkednem kellett volna,
De nem volt más alternatíva,
Élni lellett, akkor, és ott.
Vagyont nem gyűjthettem, hisz dolgoztam.
Kincsem nékem családom,
Kik minden vagyonnál
Többet érnek nékem!
S ha rájuk nézek, mindent jól végeztem,
Úgy érzem.
Szegfűk
Hófehér, s szép piros szegfűk illata
Otthonunk minden szegletét átjárja.
Fehér s piros szegfűk egymásra hajolva
Eggyé fonódnak gyönyörű csokorba.
E csokorra nézve látom ifjuságom,
Mikor néked vittem ily csokor virágot.
Mars
Járhatjuk a végtelen űrt élethosszig,
Míg a Marsra érünk.
S mit találunk ott? Életet? A Mars királynőjét?
Lehet, sziklák lesznek, furcsa sziklák, és csend.
Vagy olyan rémisztő létformák, melyek
Rémálmainkban sem jönnek elő?
Mehetünk a hosszú úton évekig,
Ismeretlen veszélyek között,
És a végén lehet, hogy kezünk a semmire nyit.
S az űrhajós fohászkodik, a veszélyek közt,
Csak még egyszer lássam, -- ezért könyörgöm--
Hogyan ragyog a bárányfelhős ég,
És titeket, ti hűvös, zöld dombok a földön.
Had szívjak még egyszer friss levegőt,
Csapj arcomba földi szél, ki körül futsz
Az ősi gömbön, és át öleled a hűvös
Zöld dombokat a földon.
Megjártam az űr poklát,
Hazámat látni vágyom már,
Titeket, ti hűvös zöld dombok a földön.
A harmadik háború után
Fényvihar, határtalan sugár özön
Tör rá a földre a semmiből.
A tenger felforr, a sivatag cseppfolyóssá,
A városok porrá válnak.
Nyög, jajveszékel az ősi föld!
Tér és idő, úgy forr el a tűzben,
Mint egy könnycsepp, s alél a táj örökre.
Por már a faj, az építők, feledve már a tan,
S a kristálykönnyű istenek száműzve vannak már.
És csak a port, a hamut,
És Hirosímák ezreit nézi,
Közömbösen az ég.
Az ember után
Langy esők jönnek s föld illata száll,
S kőröz a légben mint fecske madár,
És ungnak a békák az éji tavon,
És szilvafát lenget a lágy fuvalom,
És rigók mondják, és torkuk remeg,
A kis kerítéseken éneküket,
És nem beszél senki háborúról,
És nem kérdezi senki hogy lessz-e s mikor?
És nem kérdezi semmi, se fű, se madár,
Hogy hol van az ember, hol van már?
És új tavasz ébred, és kezd új életet,
És hogy mi elmúltunk, nem is tudja meg.
Emlékezés
Vidám dajkanóta jutott az eszembe,
Abból az időből, mikor mint kisgyerek,
Ki-ki futottam a rétre, hogy vadvirágot szedjek.
Visszatér lelkembe az a letünt éltem,
Napsütés, szivárvány, pacsirtadal,
Édes gyermekségem az egész tavasszal.
S ellágyúl a szívem, szemeim nedvesek,
Régi emlékeim, gyertek vissza, gyertek!
Kis társaim, velem együt szintén,
Vadvirágot tépnek, s koszorút is fonnánk,
De nem megy a munka.
Alig látunk hozzá, már kezdhetjük újra.
Nincs fonál, és szakad a virágnak szára,
Más mulatság kell hát, s a fogócska járja.
Vígan kergetőzünk, s vívunk virágcsatát,
Virággal dobáljuk egymás fejét, arcát!
Régi emlékeim, gyertek, gyertek hát!
Majd közénk vetődik színes, hímes pille,
S utánaered az egész kis sereg.
Végül is leüti egy szőke gyerek.
Vergődik a pille, hímpora lepereg,
Szárnyai szintelenek lesznek.
Olyan lesz, mint azok az emberek,
Kik az életben eszmékért küzdenek.
S míg ők a világért szívüket adják,
Az lesepri róluk eszméik hímporát.
Hiányzol
Mikor kicsi voltam, mindig hozzád bújtam,
Öleltelek, s hallgattam meséd.
Meséltél szépet, s szólt ajkadról az ének,
S vigyáztál rám nagymamám.
Este, mondtad, nézz az égre,
S ha ki gyúlnak a fények,
Válassz magadnak csillagot,
Mely életedben elkísér, s utat mutat.
Mondtad, ha rád gondolok, te érzed,
Ha baj van jössz, és segítesz!
Szeretném, ha még itt lennél,
Két karodban megpihennék,
Kereslek,de nem talállak.
Kellesz, hívlak, de hiába!
Este az égre nézek, látom csillagom,
S te tudod, hogy rád gondolok.
Hajnal
A nap lement, homály terül a tájra,
Leszállt az éj.
A csevegő ér néma lett,
S a tóra bilincset vert a tél kemény fagya.
De fönn az égen, sűrű éj ködében
Megvillan a kialvó fény megint.
Új nap közeleg, s tündöklő mezében
A hajnal int.
Messze a távolban az ég íve meghajol,
S ott tűznyelvek lobbannak
A ragyogó mennyboltozat alól!
S mintha ádáz küzdelem közeledne,
Láng csap fel a mélységekből,
És az éjben a győztes nap megjelen!
Miként Noénak idején, az Isten az égre
Fényes ívet alkotott, ígéretül,
Hogy bősz hullámú vízben
El nem veszíti az embert soha,
Úgy tündököl ránk e fagyos homályban
A felkelő nap,
És hirdeti, hogy nem roskad halálba,
Aki az úrban bízík, soha!
Tea
Téli estén, szürcsölöm forró, jó teám,
S a rum az agynak szárnyalást ad.
Fürgébbé válik a képzelet,
Testemben enyhe lángot érzek,
S pezsgőbbé lesz lassú vérem.
Gondolatom a távolba téved,
S látom a kis kínai lányokat,
Sás kosaraikkal mint hajladoznak
Az ültetvényeken.
Hallom csivitelő beszédüket,
Találgatják ki iszik e levelekből teát!
De elég, nem álmodozom tovább,
Mert kandallómban kihunyt a parázs,
És teám is kihűlt már.
Fejfa
Nekem nem lesz fejfám, nem akarom!
Nekem nem kell sírhalom!
Én, a mezőre vágyom,
A rét az álmom,
Örök álmot ott akarok.
Felettem pillangó száljon,
Enyészet ne uraljon.
Csak madár füttyöt akarok hallani,
Nem sírást jajgatást.
Utánam is lesz élet,
A világ forog tengelyén tovább,
S hoz még jót, s szépet
Minden új nap, ne félj!
Mindig lesz virág,
S tán én is köztük leszek,
S néked nyílok, kedvesem.
Vagy nekem
Szőke hajad zuhatagában elrejtve,
Egy világ van.
Arcod ragyogásától a hold,
Sápadozz.
S ha szemed rám mosolyog,
Félre áll a nap is,
Nem ragyog.
Mosolyodnál szememben,
Nincs szebb nekem!
Orcád érett pirosát
Rózsa áhítozza,
Nyakad kecses ívelése,
Dombvidék lágy
Hullámverése.
Vagy nekem,
Mint harmat a fűnek,
Mint ajándék gyermeknek!
Ez vagy te, nekem.
Gondolj rám
Gondolj rám,
Ha csillag suhan az égen,
Ha elpattan egy húr a zongorán,
Egy szál gyufa ha ellobban,
Ha meg torpan a lépés,
Ha meg roppan a jég,
Gondolj rám...
Ha nyomot hagysz a hóban,
Ha vízbe követ dobsz,
Ha vihar tépte ágat látsz,
Ha jól esik még az emlék,
Gondolj rám.
Amikor
Amikor véget ér az édes élet,
Amikor már csak a szemedet nézem,
Amikor már csak neved suttogom,
Amikor már csak kezed símogatom,
Akkor tudod meg, szerelmünk
Mit jelent.
Hajnal
Ma késett a hajnal,
Karod még ölel,
Még marasztal.
Van idő még
Símulni hozzád,
Kegyes hajnal,
Kaptam még időt!
Menni kellene,
De nincs még hajnal,
Késik még, marasztal.
Gyémántként
Nézd az égi vándort, az aranyló napot,
Ahogy úszik az égen, s reánk mosolyog.
Arany sugarát teríti a földre,
Életet fakaszt mennyei fénye.
Nézd a holdat is, mi éjszaka ragyog,
Lámpásként szolgál, ha hozzád indulok.
Nézd a csillagot, mi gyémántként ragyog,
Én le lopom az égről, ha akarod!
Hajadba tűzöm, világítson nekem,
Ha csodállak téged.
Összebújva
Ölelj meg, nem kell most szó!
Ez a csend, oly megnyugtató.
Hunyd le szemed, csit ne szólj,
Most ne szavakkal mesélj.
Hallgasd hogy ver szívem,
Ereimben mint fut a vér!
Ölelj, s nézd mily szép az éj,
Tücsök zenél, és csillagok
Millióitól ragyog az ég.
Földünk
Az ember ellenére is
Az emberé a föld!
Káiné is, ki Ábelt ölt.
Az ember ellenére is
Terem, életet ad.
Ha az ember rontja is,
A föld jót akar.
Mesélj nekem
Mesélj nekem,
Mi az a becsület?
Ha az van nekem,
Jár érte tisztelet?
Mesélj nekem,
Milyen az igaz szerelem?
S ha elmúlik,
Fájni fog nekem?
Mesélj nekem,
Hogyan éljem az életem?
Mit tegyek, hogy boldog legyek?
Nyugalom
Mint fáradt vándornak,
Az út padka,
Olyan nékem,
E templom nyugalma.
Oly jó, itt ülni!
Istennek házában,
Az ő árnyékában,
Megpihenni oly jó.
Itt, kitárhatom szívem,
Az úr felé!
Így lessz bennem,
Alázat, béke, és hála.
Töprengés
Lehet jónak lenni,
Egy rossz világban?
Lehet sétálni télen,
Kigombolt kabátban?
Lehet csalók közt
Becsületesnek maradni?
Az ajtót kitárni,
Jöjjön be akárki?
Jót és szépet akarni,
Adni, mindig adni,
Lehet jónak maradni?
Vetés- Aratás
Életünk a földön magvetés,
Öröm, vagy bánat, ez mind vetés!
Vetés az élet, a végén aratsz,
Mit aratok, kérdezed,
Ha eljön a végnapod,
Mit vetettél, azt aratod!
Ezért vigyázz, vess tiszta magot,
Szeretetett, mit Isten adott!
Oly úton járj, mellyen Jézus!
Az aratást, ellkerülni nem lehet,
Ha vetésed tiszta mag,
Énekelve boldogan aratsz.
Imám
Királyoknak legeleje,
Égnek földnek nagy Istene!
Tedd, hogy a legkissebb legyen
Eszközöd, a legnagyobban.
Hogy csodáljuk égi hatalmadat.
Mert Betlehem kis jászolában,
Kit meg jósolt rég az írás,
Meg született a messiás!
Ó, Istenünk, kérünk küld le
Kegyelmed a mi népünkre.
Hisz hatalmat, úgysem kérünk,
Kicsinységünk elég nékünk.
S ha népünk, elnyomottan,
Így marad is szolga sorban,
Add, hogy lelkén mindörökkön,
A te neved tündököljön.
Boldog vagyok
Boldog vagyok,
Mert lelkem általad gazdag lehet Uram!
Boldog vagyok,
Ha bűnöm miatt sírok,
Mert megbocsájtást nyerek, Uram!
Boldog vagyok,
Mert szívemben alázat, és béke van.
Boldog vagyok,
Mert szent igédre lelkem éhezik!
Boldog vagyok,
Ha hozzátok szólhat szavam.
Boldog vagyok,
Mert dícsérhetem az Urat!
Merre
Vajon mi az én utam,
Merre visz sorsom,
Miért születtem,
Nem tudom.
Volt, vagy lesz értelme
Hogy élek?
Mi az mit alkottam?
Vagy csak voltam?
Emlékeznek majd rám,
Vagy el leszek feledve?
Lepelként takar
A színes avar,
Virág nyílik felettem talán,
S én hová lettem?
Nem kérdik már.
Utam véges,
S nem tudom,
Miért éltem.
Hazug világ
Érzések nélküli hazuggá lett a világ,
Nincsenek angyalok nincsenek csodák.
Egymásrta taposva lélek nélkül élünk,
Holnapban nem hiszünk remélni is félünk.
Hisz csak az a fontos, mit mutat a látszat!
Színjáték ez, mit az ember játszhat.
Hazudni megtanulj!
A lényeg csak ennyi, nincs annak helye itt
Ki tud még szeretni.
Ha akad elvétve egy őszinte lélek,
Könnyen eltiporják, kegyetlen az élet.
Világot ilyenné csak ember tehet!
Változnunk kellene, változnunk, míg lehet.
Lehetne őszintén élni, akkor tudnánk,
Hinni, és remélni.
Szavak
Itt a szavak meddő magok,
Nem teremnek holnapot.
Csak a semmit díszítik,
Csak a csalást segítik!
Érték az ember,
Amig termel.
Mikor teste elkopott,
Ő már nem is volt.
Sötétben állok,
Gyújtson valaki világot!
Hogy ez elkorcsosult rendben,
Igazságom megkeressem!
Én, csak egy vagyok a sok közül,
Ki e hazát választotta börtönül!
Mert úgy érzem, igazak a sorok:
" Itt élned, halnod kell... "
Elveszett a nyár
Valahol elveszett a nyár,
Nem is volt nekem talán?
Nem volt öröm, kacagás,
Balatoni nyaralás!
A tenger partjait sem ismerem,
Hullámait, csak képről nézhetem.
Sós ízét vizének nem érezhetem,
Pálmafák tövében sem heverhettem.
Valahol elveszett a nyár,
Csak munka volt, mi várt!
De egyszer talán, rámtalál,
Az elveszett nyár.
Megint ősz
Gondolta a késő ősz,
Havazni kell itt a fagy.
A fagytól ág csendűl,
Mintha vas volna,
S a fagy szúr, mint a tőr,
Mellet, s tüdőt.
Sok éhező kopott kabátban,
Néz sok fényes kirakatot,
De ételt, ő nem kaphat ott.
Mikor kiált már föl?
Hol a kő, a vasdarab?
Zúzzuk be a kirakatokat!
De csak csend van.
Lomhán szétterülő csend.
Talán a vihar előtti csend?
Ilyen volt anyám
Nem volt elég, hogy méhed ős melegét
Fontad körém, s ringtam vizében,
Mint tengerben a hal,
Mikor felnőtem is gondoskodtál rólam.
Mikor látogattál, s ingem hoztad,
Megmelengetted, s néztem meghatottan.
Tudom, abban a végső percben,
Mikor vaksötét borult rád,
Akkor is rám gondoltál, anyám.
Már késő, hogy megköszönjem,
S vissza adjak valamit abból,
Amit forró özönben ontottál rám,
Mert messzire vitt tőlem, a halál.
Nagymama
Szőke, selymes haja lágy ezüstbe olvad,
Szemében kialvó lángok tüze ég.
Nem nyílnak az arcán tűzszínű virágok,
De a mosolya bánatos, és csodaszép.
És régi időkről, ha mesélni kezd,
Gyönyörű emlékek varázsával
A múltba röpít, a szombatest.
Majd jön a tea, finom sütemények,
Utazás, könyvek s még valami:
Karban zeng az óhajtás: zongorázz, mami!
Mama a zongorához ül,
Merengve tekint ki az ablakon,
Majd a zongora lágy hangja betölti a szobát.
Egy pillanatra szétlibben a függöny,
S a nagy szép múltba száll a jelen,
S a könnyes, édes zenére,
Szívünk boldogsággal telik meg.
Szibéria
Nagyapám mesélte egyszer,
Egy unalmas délután egymásnak mesél,
Néhány meglett ember.
Ki merre járt, látott e világot?
Csak nagyapám hallgatott.
- No bátya - szólítják, hát kend meg merre járt?
Vagy a falun kívül nem ismer más határt?
Láttam biz én, szólt, méghozzá Szibériát!
Szibéria? No, nézd, hogy hallgat vele!
No, hogy esett? Ki vele!
Katona voltam, sok ezred magammal,
És harcoltam, mert mit tehettem volna?
Egy falunál, - mintha elátkozott volna -
Csak egy fiút találtunk az útba.
Jöttek a kozákok, választanom kellett:
Vagy a gyereket mentem, vagy elfognak engem.
Így volt hogy Szibériába mentem.
Csak a gyökér
A ház előtt állt nagyapám diófája,
Ha vihar támadt, be bújtunk a házba.
Onnan néztük, mit tesz az Isten.
Nagyapám a fát leste,
A szél előtt meg áll e?
Recsegett ropogott öreg teste,
A szél a gallyakat tördelte.
Mozgott a föld, ahogy a vihar tépte,
S nagyapám motyogott:
Csak a gyökér kitartson!
Ág nő uj tavasszal,
Csak a gyökér kitartson!
Most is vihar tépi, rázza,
De álja a vihart Árpád ősi diófája!
A Kárpátoktól az Adriáig
Nyúlnak gyökerei, letörhet száz ág,
Ezer lesz jövőre, csak a gyökér kitartson.
Szavazás