Great Britain

A napokban Angliában jártam, Walesben. Térkép és irány tű nélkül.

A Magyar úgy is a naphoz igazodik. Persze, itthon. De itt Walesben, a napot nem látni napokig. Itthon, rá nézek egy fára, az északi oldalán moha van. De itt, mindenütt moha van. Egy város volt a célom, oda indultam.

Ez volt Southport. Manchesterben tett le a repülő, és hogy a kirándulás teljes legyen, gyalog indulok a tenger felé. Március vége felé jár az idő, itthon hideg volt, de itt, mint egy tündér kertben, virágok nyíltak. A nap sütött, pár percig! Langyos szél fújt. Haladok a tenger parton, apály van, a víz sok kilóméterre van a part tól. Kagylók, csiga házak, millió szám. Haladok a föld úton, elektromos kerítés mellett megyek el. Természet védelmi terület! Ezer féle madár fészkelő helye, itt komolyan veszik a védelmet.

Alig öt óra alatt a városban vagyok. Mindenütt zöld gyep, és virágok, és csend. Maga a város egy idő utazás. Itt megtalálható a Viktóriánus kor előtti nád fedeles háztól, a leg modernebb épületekig minden. Mintha csak egy tervező lett volna, és a kőművesek néha a fantáziájukat használva, másítottak a házak küllemén. De szinte mind piros tégla burkolatú, el vétve akad festett fal, a kő poros vakolatot nem használják.

Nincs tömeg az utcákon, az autók lassan mennek, udvariasak. Ha gyalogost látnak, megállnak. Fel festett átkelő alig van. Később látom, hogy piros kövezet jelzi a járdán az át kelés helyét, de az úton nincs festés.De ahogy látom, mindenki ott megy át ahol akar. Rendőrt, mint nálunk, akik kettesével sétálnak, nem látni. Egy rendőr hölgyet láttam csak, éppen be ment a rendőrségre. Sétálok, süt a nap, öt perc múlva esik az eső. Nem zuhog, csak úgy esik, lassan áztatón. A szél, hol erősebb, hol gyengébb, de mindig fúj. Meg érkezem a szállásomra, természetesen piros téglás. El ámulok e gazdagságon, nézek, és nem értem. Föld művelés alig van, elmegyek egy szántó föld mellett, mikor aratták nem tudom, de a föld, még nincs föl szántva. Mi volt bele vetve nem tudom, a tarló, az tarló. Gyár, mármint nagy több ezer embert foglalkoztató, nincs. Reggel el indulok szétnézni, valami külvárosba jutok. Egy nagy bevásárló központhoz érek. Le ülök egy padra, nézelödöm, második napom reggelén. Várom az otthon megszokott nyüzsgést, de itt olyan nincs. Egy anya, pizsamában köpenyben, hajcsavarókkal a hajában siet be vásárolni. A gyerekek mennek az iskolába, reggelit tízórait vesz, és ugrik az autóba, siet haza. A lányok, viselete térdzokni, szoknya, zakó. A fiúk öltönyben mennek vagy busszal, vagy valamelyik szülő viszi kocsival. De az iskoláig nem mennek a szülők, a gyerekek szerint az ciki.

Gazdagság. Mi is a gazdagság? Itt, pénz van. Sok. Miből?

Gondolkodom, felkeresem agyam rejtett zugaiban tárolt szerény tudásomat. Mi is Anglia? Egy hatalmas gyarmatosító birodalom. 

Egykor, a fél világ aranyát, ezüstjét, ásványi kincseit ingyen hordták haza. Rabszolgává tettek több millió embert, és azóta is élvezik bitorló hatalmukat. Semmi nem hatotta meg őket, sem a nyomorgó Indiaiak, sem a síró néger gyermekek. Nekik ők nem kellettek, csak a haszon. Csak ülök a padon, nézem a várost, mely már akkor is itt volt. A pénz, amit akkor össze raboltak, most is itt van, bankok széfjeiben, befektetésekben, várva hogy újra uralomra kerüljenek.

Megyek tovább. Egy nádtetős házakból álló kis negyedbe érkezem. Egy kis házon meg akad a szemem. E nádtetős kis ház, ma kocsma, itt úgy mondják, pab. Korhű asztalok, padok, lehet hogy valódi, nem tudom. Le ülök egy asztalhoz, rajta vázában friss virág, reggel hét órakor!

A kocsma még nincs nyitva, a tábla szerint tízkor nyit. Csodálkozom, hogy lehet itt a virág, ilyen korán miért nem vitte el valaki?  Persze megint Magyarul gondolkodom, később a városban járva értem meg, miért van itt virág. A plázában egy kis vödör nárcisz, talán harminc szál lehet , 10 pennybe kerül, ez talán harminc forint. Az idő szinte tíz percenként változik. Gyönyörű napsütés, majd mintha valaki, vagy valami kergetné, felhők indúlnak meg, és már esik is. Ezek a felhők nem úgy mennek mint nállunk, hanem rohannak. Miközben nézelődöm, az asztalnál ülve, ki jön a házból egy leány. Mint kiderült, ő a waitress, azaz pincérnő. Csak annyit kérdezett, brandy? Meg lepve feleltem, yes. És ki hozott egy üveget, amiben úgy két deci lehetett, és talán 40% alkoholt tartalmazott, és vissza ment. Csak ültem és néztem. Ez érdekes volt számomra. Még nyolc óra sem volt, a pab tízkor nyit, én nem kértem semmit de ki szolgálnak. Mi baj lehet gondoltam, és ittam a brandy ból. Egészen finom volt. Eltelt tíz perc, a leány megint ki jött, és tányért tett az asztalomra. Ham, and chips, mondta, és elment. Ez sonka volt, és sült krumpli. Na ekkor már kezdtem magam rosszul érezni. nem is akartam rendelni, csak bámészkodtam, mégis kiszolgálnak. Mi lessz a vége? Volt valamennyi pénzem, ettem hát, és meg ittam a maradék brandyt. Ha nem tudok fizetni, lehet nem lessz elég a pénzem, majd magyarázkodom. Hát persze, majd Magyarul, mert az én Angol tudásommal ez érdekes lessz. Mikor el fogyott minden, ülök tovább, és arra gondolok mégis szép az élet! Az ég madarait, a föld állatait el látja az Isten, talán most én kerültem sorra. Indulnom kellett volna, de ültem tovább. A nap újra ki sütött, langyos szél símogatott, néztem az ajtót, de még mindíg az volt ki írva, close. Közben fényképeztem nézelődtem, volt mit. Mint nállunk, a régi parasztházak, ilyen nád tetős volt ez is. De ez nem döngölt földből készült, mint nállunk, hanem téglából, de vakolat nem volt rajta. A puszta tégla volt fehérre festve. Ahogy járkálok le s föl, a leány ki szól az ablakon, beer? Ezt tudtam  mit jelent. Rá kérdeztem, payable? Úgy tudom azt kérdeztem mit fizetek? 7 pound felelte. Tehát jól kérdeztem. Ki hozta a sört, én meg újra kérdem, Sheer? Az egész? Yes, felelte. Le voltam döbbenve, a lány mosolyogva el tette a tizest amit oda adtam, és csak annyit mondott, bay. El indúltam a városközpont felé. Erről az útról nincs mit mondani, Ugyan olyan házak közt jártam, csak az utca nevek változtak. Maga a város gyakorlatilag a központ három utcája. Itt van minden, mit városnak nevezhetünk. Bevásárló központok, pár hotel , éttermek több kaszinó, és sétáló utca, koldussal, utca zenésszel. A város többi része egyhangú, egy színű piros téglás ház.  Kint a határban még a tanyák is ugyan ilyen házak. Csak persze távolabb vannak egymástól. De a városnak van egy gyönyörű helye, a park, a város közepén. Szép tó, tele vadkacsával, hattyúval. Olyan szelidek, hogy kézből lehet etetni őket. A mókusok ott szaladgálnak, nem igen félnek, de nem is bántja őket senki. A séta út mentén minden csupa virág. Furcsa, mert nálunk később nyilnak a virágok, igaz itt nincs fagy. Bár az eső megint esik, és nyolc fok van, még sincs hideg. A tenger felől langyos szél fúj. És mindenütt sirályok! Ezrével repkednek, vijjogásuk egész nap hallatszik.

Öt nap, ennyi jutott hogy lássam a paradicsomot, mit oly sok vér, és szenvedés hozott létre. Most vissza kell menjek haza, Magyarországra.

Liverpoolba indúlok a repülőtérre. Hatalmas új épület, John lennonról nevezték el. Délben indúl a gép Budapestre, de a repülő út nem sok élményt ad. Vastag fehő réteg felett repültünk, a felhőn kívül mást nem láttunk. Végre haza érek, gondolatban újra át élem az utazást, bár szép volt , jó volt, de én, itt vagyok otthon.