Gondolataim, Tolsztojról
Gondolataim, a teremtésről, az evolucioról, Versben mondom el. Szent Margit balladája.
Gondolataim, a teremtésről, az evolucioról, Versben mondom el. Szent Margit balladája.
Mutasd a könyvtárad megmondom ki vagy
- A szörnyeteg A nagy hajó ötszáz méterrel a város felett lebegett. Alatta a pusztulás képe. Energia buborékjában lefelé szállva, Énok látta, hogy az épületek, az időtől roskadtak össze. -Háborús pusztításnak nincs nyoma!- A géphang elhallgatott. Énok kikapcsolta a gépet. A földre érve öszecsukta a buborékot. Gazzal benőtt téren találta magát. Egy roskadozó épület mellett csontvázak feküdtek a magas fűben. Hoszú, kétlábú, kétkarú, lények lehettek, koponyájuk vékony gerincoszlopon helyezkedett el. Csak felnőtt csontváz volt, látszólag épen maradtak, de amikor Énok lehajolt és megérintette az egyiket, finom porrá omlott szét. Fölegyenesedett, látta, hogy a közelben Joal lebeg lefelé. Megvárta, amíg a történész kilép a buborékból, és kérdezte, - mit gondolsz? Feltámasszuk őket? Joal töprengett, majd szólt. Megkérdeztem a többieket, akik itt leszálltak, és úgy látszik, hogy valami nincs rendben. Ezen a bolygón nem maradt élet, még rovarok sem. Meg kell tudnunk, mi történt, addig nem kockáztatjuk az áttelepítést. Énok nem szólt. Enyhe szél fújt, zizegtek egy közeli facsoport levelei. Énok feléjük intett. Joal bólintott. - Igen, a növényi élet nem károsodott, de hát a növények nem fogékonyak mindenre, mint az aktívabb létformák. A beszélgetők másfél méter magas humanoid szerű lények voltak. Két láb, két kéz, nagy fej hatalmas fekete szemek. Egy hónapja érkeztek erre a bolygóra, lakható bolygók keresése közben. Joal rádíókészülékében egy hang szólalt meg. Múzeumot találtunk, körülbelül a város központjában. Vörös fényt szereltünk a tetejére. -Veled megyek, Joal- mondta Énok. Állati csontvázakat találhatunk, és értelmes lényekét is, fejlődésük különböző fokain. De még nem válaszoltál a kérdésemre. Feltámasztod ezeket a lényeket? Joal lassan válaszolt, meg akarom beszélni a tanáccsal, de azt hiszem, hogy igen. Tudnunk kell a katasztrófa okát. Természetesen óvatosak leszünk, és egy korai fejlődési fokon lévővel kezdjük. Nincsenek gyerek csontvázak, s ez arra enged következtetni, hogy ez a faj megtalálta a halhatatlanságot. A tanács megérkezett, hogy lássa az előkészületeket. Énok tudta, hogy ez csak formalitás. Már döntöttek, engedélyezték a feltámasztást. De volt ennél több is a dologban. Kíváncsiak voltak. A tér óriási, az utazások végtelenek és magányosak, de a leszállás, mindig élmény, azzal a felvillanyozó kilátással, hogy más létformákat lehet látni, és tanulmányozni. Szabályos múzeum volt, magas kupolás menyezettel. Hatalmas termek, de mind roskatag volt. Őskori állatok, rengeteg műtárgy- túl sok, hogy gyorsan átnézhessék, és megértsék. Ehez évek kellettek volna. Itt egy faj élettörténete volt kronológikus rendbe zárva. Énok a többiekkel együtt nézegetett, és megörült, amikor konzervált holttestek sorához érkeztek. Leült az energia függöny mögött, és figyelte, hogy a biológus-szakértők hogyan emelnek ki egy konzervált tetemet az egyik kő szarkofágból. Rengeteg vászon csíkba volt be tekerve. A szakértők nem sokat bajlódtak az elkohadt anyag le tekerésével. Egy fogóval bele nyúltak, és kiemelték a koponya egy darabját. Ez volt a megszokott eljárás. A csontváz bármelyik része megfelelt, de a leg élethűbb rekonstrukció, a leg tökéletesebb felélesztés akkor sikerült, ha a koponyának egy meghatározott részét használták. A főbiológus elmagyarázta, miért választották ezt a testet. -A múmia konzerválásához használt vegyszerek a kémia bizonyosfokú ismeretére utalnak, a szarkofág faragásai durva, gépek nélküli kultúrára utalnak. Ilyen fajtájú civilizációtól az idegrendszer potenciális lehetőségeinek kifejlesztése nem várható. Beszédszakértőink szerint, nem ütközik nehézségbe a földön valaha beszélt nyelvek le fordítása. Énok, és a többiek, figyelmesen nézték, hogyan szorították le a rekonstruáló gép fedelét, és indították el a növekedési folyamatot. Úgy érezte, hogy izgalom fogja el. Mert abban, ami történik, nincs semmi esetlegesség. Néhány perc múlva ennek a bolygónak egy teljesen kifejlett, felnőt őslakója felül, és rájuk fog nézni. A használt módszer nagyon bonyolult, de hatásos volt. Egy csont darabból élet keletkezik. A kezdetnek és a végnek, az élőnek és a holtnak a szintje, abban a homályos régióban az anyag könnyedén ingadozik a régi és új tulajdonságok között. Az atomoknál ismeretlen az élet. De amikor az atomok molekulákká alakulnak, van a folyamatban egy lépcsőfok, egy parányi lépcsőfok, ez az élet... Ha megindul egyáltalán az élet. Egy lépcsőfok- és sötétség, vagy élet. Egy kő vagy egy élő sejt. Egy aranyszemcse vagy egy fűszál. A tenger homokja, vagy a végtelen, vizeket benépesítő apró állatkák sokasága. Mind itt rejtőzik e félhomályos zónában. Minden élő sejtben benne van az egész lény. A rák új lábat növeszt ha a régi leszakadt a testéről. A ketté vágott giliszta mindkét része tovább növekszik, és már két féreg. Két egyén, két emésztő rendszer, mindkettő ugyanolyan falánk, mint az eredeti, ép, és sértetlen, nem ártott neki az, amin átment. Minden sejtből létrejőhet az egész. Minden sejt emlékszik a részletekre, annyira bonyolultan, hogy szavakkal nem írható le az elért tökéletesség. De- paradox módon- az emlékezet nem organikus. Egy közönséges viasz henger is rögzíti, tehát tárolja a hangot. De ezek a sejtek nem mindegyike ilyen. Csak a koponya csontjai. A múmia koponycsontjából, most hogy felidézték, engedelmesen előkerült a sok Qvadrilió emlék mintázat. Mint mindig, az emlékezet most is hű maradt. Egy szemhéj megrezdült, egy ember kinyitotta a szemét. -Tehát igaz...- Mondta hangosan, és szavait a gép azonnal lefordította Ganae nyelvre. -A halál csak előcsarnoka egy másik életnek, de hol vannak a kisérőim?- Szava panaszossá vált. Felült, és kimászott a szekrényből, amely automatikusan kinyílt, amikor ő életre kelt. Megpillantotta azokat, akik életre keltették. Egy pillanatra megdermedt. Büszke volt, dölyfös és bátor, és ennek most jó hasznát vette. Vonakodva térdre borult, hódolt, de tele volt kétkedéssel. -Valóban Egyiptom isteneinek színe előtt állok?- Felemelkedett. -Nem alázkodom meg névtelen démonok előtt!- Öljétek meg, mondta Gorsid kapitány. A szörnyeteg rángatózva szétfoszlott az egyik sugárpisztoly fénynyalábjában. A második felélesztett ember sápadtan, félelemtől reszketve állt fel. -Esküszöm, hogy többé hozzá sem nyúlok... Joal kíváncsi volt. Mihez nem nyúlsz többé? Hát az italhoz... Gorsid kapitány kérdőn nézett Joalra. Joal, az emberhez fordult, ha azt mondom, hogy egy másik bolygóról jöttünk, mit szólnál hozzá? Az ember rábámult, meghökkent, de a félelme nagyobb volt. Figyeljenek ide, vezettem a kocsimat, és esküszöm hogy nem láttam a másik kocsit! Kocsit vezet, mondta Joal, de itt nem találtunk semmilyen kocsit. Úgy látszik, nem tartották annyira fontosnak, hogy ide tegyenek egyet. Énok megkérdezte, mi az a kocsi, és hogy működik? Viccelnek? Hogy-hogy mi az a kocsi? Berakom sebességbe, gázt adok és megyek. Gáz? Szólt Vid, a műszaki tiszt, belsőégésű motor, megvagyunk. Gorsid intett az őrnek. A sugárnyaláb működésbe lépet. A harmadik ember felült, és elgondolkozva nézett rájuk. -A csillagokból?- Kérdezte. Van valami rendszerük, vagy csak véletlenül kerültek ide? Az energiafüggöny mögött a tanácstagok kényelmetlenül mocorogtak. A történész szemében tükröződő rémület a meteorológust is megriasztotta. A szörny beilleszkedése egy szokatlan helyzetbe, abnormálisan gyorsnak tűnt. A gondolkodás gyorsasága, szólt a főbiológus, nem okvetlenül a magasabbrendűség jele. De Énok arra gondolt, hogy nem is a sebesség, hanem a reagálás biztonsága a lényeges. Megpróbálta elképzelni, ha őt élesztenék fel, felfogná e ilyen gyorsan a csillagokból érkezett idegenek jelenlétének értelmét? Úgy érezte, nem. Közben az ember kilépett a szekrényből. Miközben Énok, és a többiek figyelték, határozott léptekkel az ablakhoz ment és kinézett. Csak egy pillantást vetett a tájra, és visszafordult. -Ilyen az egész?- Kérdezte. felfogásának gyorsasága elképesztette őket. Ilyen, válaszolt Joal. Pusztulás, csontvázak, romok. El tudja mondani mi történhetett itt? Az ember feléjük lépett, és megállt az energiafüggöny előtt. Megnézhetem a múzeumot? Meg kell állapítanom, hogy milyen korszakban vagyok. Amikor utoljára éltem, voltak bizonyos rombolási lehetőségeink, de hogy melyik valósult meg, az az azóta eltelt időtől is fűgg. A tanácstagok Gorsid kapitányra néztek. Gorsid habozott, aztán odaszólt az őrnek, figyeld! Majd az emberhez fordult, pontosan ismerjük a szándékait. Szeretne urrálenni a helyzeten, szertné megőrizni a biztonságát. Meg nyugtatom. Ha meggondoltan viselkedik, minden rendben lesz. Az ember nem adta jelét annak, hogy elhiszi-e a hazugságot, vagy sem. Semmivel sem árulta el hogy észrevette-e az összeperzselt padlót, amelyen két elődjét égette semmivé a sugárpisztoly. Kiváncsian a legközelebbi ajtóhoz ment, jól megnézte az ott álló másik őrt, aztán kilépett az ajtón. Az őr követte, utána a mozgó energiafüggöny következett, majd libasorban a tanácstagok. Énok harmadiknak lépett át az ajtón. A teremben csontvázak voltak és állatok másai. A következő termet kulturális teremnek nevezte magában Énok. Tárgyi emlékeket tartalmazott a civilizáció egy periódusából. Nagyon előrehaladott benyomást keltett. Amikor bementek a terembe,megnézett néhány gépet, és megállapította, atomenergia! Felismerésével nem állt agyedül. A háta mögül Gorsid kapitány szólt az őrökhöz, tilos a szörnynek bármit is megérinteni! Egy gyanús mozdulat, és öljétek meg! Az ember szörny magabiztosan állt a terem közepén. Énok különös aggodalmat érzett, mégis kénytelen volt csodálni az ember nyugalmát. Tudnia kell, hogy mi lessz a sorsa, mégis ott áll elgondolkodva, aztán meg szólal, nem szükséges tovább menni. Maguk talán jobban meg tudják ítélni nálam, hogy hogy születésem és a gép megépítésének időpontja között mennyi idő telt el. Ott látok egy műszert, amely jelölése szerint az atomokat számolja osztódásuk közben. Amikor a megfelelő számú atom létrejött, automatikusan kikapcsolja az energiát, pontosan annyi időre, hogy a láncreakciót megakadélyozza. Az én időmben ennél durvább módszert ismertünk a magfúzió méretének korlátozására, de kétezer év kellett ahhoz, az atomenergia korai, kezdeti korszakátol számítva, hogy ezeket a műszereket kidolgozzák. Van mostmár viszonyítási alapjuk? A tanácstagok Vidre pillantottak. A műszaki tiszt habozott, aztán vonakodva megszólalt, Már kilencezer évvel ezelőtt több módszerünk volt az atomrobbanás korlátozására. Ólyan műszerről, amely az atomokat ebből a célból számolja, még sohasem hallottam. És mégis- mondta Suri, a csillagász- ez a faj elpusztult. Csend volt. Végül Gosid odaszólt a legközelebbi őrnek, -öld meg a szörnyeteget!- De a lobogó lángokban az őr esett össze, és nem csak ő, de a többi őr is. Kék lángal égve semmisültek meg. A láng végig futott az energia függönyön, visszahúzódott, még dühösebben támadva nyaldosta, megint visszahúzódott, és és még nagyobb fénnyel éget. A tűz ködén keresztül Énok látta, hogy az ember visszament az ajtóhoz, amelyiken bejöttek, és látta hogy a számláló műszer átható kék fénnyel izzik. Gorsid kapitány elordította magát, a kijáratokat lezárni! Az űrhajón tűzkészültség! A szörnyeteget meg kell ölni! Gondolatátvitel, mondta Vid. Jó kis dologba botlottunk. Visszavonultak. A kék láng igyekezett áttörni a függönyön, már a menyezetig ért. Énok utoljára még a gépre pillantott, izzó, pokoli kékséggel még mindig az atomokat számlálta. Énok a többiekkel együt abba a terembe rohant, amelyben az embereket életre keltették. Ott még egy energia függöny nyílt szét pukkanva a védelmükre. Most már biztonságban mindenki visszahúzódhatott egyéni buborékjába, és surrogva repültek az űrhajó felé. Amikor a nagy hajó felfelé száguldott, egy bomba zuhant ki belőle. A bomba eltörölte a várost, a múzeumot. De még mindig nem tudjuk, súgta Énoknak Josi, hogy miért pusztult el a faj? A sápadt, sárga nap ( az ő napjuk sokkal fényesebb volt) harmadszor kelt fel a bomba ledobása óta. Énok a többiekkel együtt egy újjab városban szállt le. Azért jőtt, hogy a további feltámasztások ellen érveljen. Mint felderítő meteorológus, kijelentem, hogy a bolygó biztonságos a Ganaei gyarmatosításra. Nem értem, miért kellene további kockázatokat vállalnunk. Ez a faj felfedezte idegrendszerének titkait, és nem engedhetjük meg magunknak... Szavába vágtak. - Ha olyan sokat tudtak, mondta Himer a biológus, miért nem menekültek meg? Lehet, válaszolt Énok, nem fedezték fel az általunk használt lokáció módszert. De a mi felfedezésünk csak véletlen volt, felelte Suri. Szerencsések voltunk, nem okosak... Látta a többieken Énok, hogy nem értenek vele egyet. A fenyegető katasztrófa előérzete vett rajta erőt. Látta maga előtt, ahogy egy erős faj szembe néz a halállal. Gyorsan következhetett be, de nem olyan hirtelen, hogy ne tudtak volna róla.Tulságosan sok csontváz hevert a szabadban, a tökéletes otthonok kertjében, mintha az emberek a szabadba mentek volna, hogy ott várják be a végzetet. Megpróbálta lefesteni a tanács előttezt a réges-régi, utolsó napot, a faj nyugodt szembenézését a végzettel. De a megjelenítés valahogy nem sikerült, A többiek türelmetlenül mozgolódtak az energia függönyök mögött felállított székeken. Mond Énok, kérdezte Gorsid kapitány, mi ébresztette benned ezt az intenzív érzelmi reakciót? A kérdés meglepte Énokot. Nem gondolt érzelmekre. Olyan gyorsan öntötte el, hogy észre sem vette. Most egyszerre rádöbbent, ez nem jellemző a fajtájára. - Az a harmadik- mondta lassan. Láttam a nukleáris tűz fátyolán át, ahogy ott állt az ajtóban, és kíváncsian figyelt bennünket, mielőtt megfordultunk,hogy elfussunk. Bátorsága, nyugalma, mesteri ügyessége, amellyel rászedett bennünket, mindez hozzá járult. Hozzá járult a halálához, mondta Himer. Mind nevettek. Ugyan Énok, mondta Majd, a másodkapitány, csak nem képzeled, hogy ez a faj leleményesebb, mint a miénk? Azt hiszed hogy összes rendszabályaink nem lesznek elegendőek egy ilyen lény ellen? Énok hallgatott, ostobának érezte magát. Felfedezték, hogy érzelmei vannak. De nem hátrált, csak arra mutatnék rá, mondta makacsul, hogy ez a vágy, mindenáron megtudni, mi történt egy kihalt fajjal, számunkra nem fontos. De Gorsid kapitány intett a biológusnak, kezdjék meg a feltámasztást. Visszatérhetünk-e Ganaeba, fordult Énokhoz, javasolhatjuk- e a tömeges áttelepítést, bevallva, hogy nem végeztük el a vizsgálatokat teljesen? Ez lehetetlen! Régi érvelés volt, de Énoknak el kellett ismernie, hogy van igazság ebben az álláspontban. De nem szólt, mert megmozdult a negyedik ember. Az ember felült. És eltűnt. Döbbent csend támadt. Aztán megszólalt Gorsid kapitány, innen nem juthatott ki. Ez biztos. Itt bent kell lennie. Énok körül a Ganaeiak felugrottak a székekről, a felélesztő belsejét bámulták. Az őrök, kezükben a sugárpisztolyokkal, védekező állást vettek fel. Szeme sarkából látta Énok, hogy az egyik védőfüggöny technikus magához inti Videt. Komoran jött vissza. Azt mondja, hogy a mutatók, tíz pontot ugrottak, amikor eltűnt. Ez nukleáris szint. Most aztán belefutottunk abba, amitől féltem, mondta Énok. Gorsid a mikrofonjába ordított, azonnal pusztítsátok el a lokátort a hajón! A szeme szinte lángolt. Suri! Üvöltötte. Úgy látszik nem értik! Szólj, hogy cselekedjenek! Végre megtörtént, fellélegeztek. Komor mosoly ült az arcokon. most már nem tudja Ganaet megtalálni, mondta Majd. Nem kell a bosszútól tartanunk, mert... Elhallgatott. Lassan hozzáfűzte, mit beszélek? Hiszen semmit sem tettünk. Nem vagyunk felelősek azért a katasztrófáért, amely ennek a bolygónak a lakóit érte. De Énok tudta, miről van szó. Ilyen pillanatokban felszínre tör a bűntudat. A Ganaeiaktól elpusztult fajok kisértetei, hajlíthatatlan kegyetlenségük, amely bennük élt, amikor leszálltak valahol hogy elpusztítsanak mindent, ami elébük kerül. A gyűlölet, és a terror volt eddigi életük. Végtelen napok, amikor könyörtelenül kipusztították a békés, és gyanútlan lakosságot. Ez volt Majd szavaiban, amit nem bírt ki mondani. Nem hiszem hogy elmenekült, szólt Gorsid kapitány. Itt van bent, azt várja hogy megszökhessen. Őrök! Kiáltott Gorsid, pusztítsátok el a feltámasztó kászüléket. Nehogy meg tudja vizsgálni. A készülék szétégett a sugarakban. De hová tűnhetett? Kérdezte Joal. Énok megfordult, és oldalt egy fa alatt, néhány lépésnyire tőlük, megpillantotta a szörnyeteget. Őket figyelte. Abban a pillanatban kellett érkeznie, mert a többiek is most vették észre. A lény lassan közelebb jőtt, megállt, kezét előrenyújtotta, ujjaival megérintette a függönyt.Az lángra lobbant, majd megszűnt. Az ember hozzájuk lépet. Különös lágy hangon nevetett, azután elkomolyodott. Amikor felébredtem, kíváncsi voltam mi a helyzet. Az volt a kérdés, mit csináljak veletek? Énok fülében végzetterhesnek tűntek a szavak, a halottak bolygójának csendes reggelén. Egy hang sűvített fel, őljétek meg! Gorsid kapitány hangja volt. Amikor a sugárpisztolyok abba hagyták a hiába való lövöldözést, a lény a helyén volt. Lassan elindult, és megállt előttük. Két lehetőség merül fel. Szólt halkan. Az egyik a hála, amiért feltámasztottatok. A másik a realitás. Tudom kik vagytok. Ezért nagyon nehéz könyörületesnek lennem. Énok feszülten figyelt, tudata annyira eltelt a katasztrófa lehetőségével, hogy úgy érezte, lehetetlen másra gondolni. Tudatának egy része mégis megmozdult, mi történt veletek? Kérdezte végül. Nukleáris vihar volt. A külső térből száguldott elő. A galaktikánk a közepébe került, nem volt menekvés. Az űrhajókkal már régen felhagytunk, és nem volt elég időnk, hogy újakat építsünk. A vihar átmérője 90- fényév volt. Nagyobb mint a mi hatóerőnk. A Castor, az az egyedüli csillag, amelyről tudtuk, hogy bolygói vannak, szintén a vihar útjába estt. És mi a ti titkotok? Kérdezte. Énok és a tanácsnokok fellégeztek. Ó, mondta Joal halkan, nem ismeri a titkot. Minden fejlődésük ellenére, csak mi tudjuk meghódítani a galakxist. A többiekre nézett, magabiztosan mosolygott. Ganaeiak! Mondta, a büszkeségünk jogos. Javasolom térjünk vissza a hajónkra. Nincs több dolgunk ezen a bolygón. Nehéz perc volt, míg egyéni buborékjaikat előkészítették. Énok arra gondolt, a szörny valyon akadályozni fogja őket? De amikor lenézett, látta hogy az ember nyugodtan megy az egyik utcán. A hajó elindult. Nem is csodálkozott, hogy a ledobott három bomba közül egy sem robbant fel. Ilyen könnyen nem adhatunk fel egy bolygót, szólt másnap Gorsid kapitány. megint lefelé lebegtek a városba. Énok, Joal, Vid, és a parancsnok. Gorsid, beszélni kezdett, ahogy én látom elhamarkodottan itéltünk erről a teremtményről. Például amikor felébredt, eltűnt. Miért? Természetesen félelmében. Nem hitte hogy mindenható. Logikusan hangzott, a többiek is erre gondoltak.Énok érezte hogy bátorságot merít belőle. Elcsodélkozott, hogy akkor olyan könnyen elkapta a pánik. Kezdte új megvilágításban látni a történteket. Egyetlen ember él ezen a bolygón. Ha elég határozottak lesznek, éppen úgy behozhatják a telepeseiket, mintha nem is létezne. Ezelőtt is tettek ilyet, emlékezett rá.Több bolygón az eredeti lakosság kis csoportjai túlélték a pusztító sugárzást, és távoleső területekre menekültek. A gyarmatosítók, minden esetben, hajtóvadászatban végeztek velük. Két esetben azonban, erre is emlékezett Énok, a benszülöttek még mindig birtokukban tartják bolygójuk egy kicsiny részét. Elpusztításuk ugyanis veszélyeztette volna a bolygón letelepült gyarmatosítók életét is. Hát megtűrték őket. Egy ember nem sok helyet foglal. Amikor a szörnyre rátaláltak, serényen söpörte egy kis bungaló teraszát. Félretette a seprűt, és ki lépettt, a volt utcára. Szandált, és igen csillogó anyagból készült laza ruházatot viselt. Kihívóan nézett rájuk, de egy szót sem szólt. Gorsid szólalt meg, ugy gondolta hogy őszinte lessz. Elmondta hogy több életrekeltést nem végeznek el. Elmondta, hogy Ganae egyre szaporodó népességének uj - és uj bolygókra van szüksége. Itt az ember közbe szólt, mi a célja ennek a végtelen terjeszkedésnek? Gorsid meglepődőtt. Rájött, az ember nem érti, valószínű, hogy nem is érti meg soha. Ez létük alapja. Mást el sem tudnak képzelni. Miért nem szabályozzák a születéseket? Gondolom mesterséges úton szaporodnak. Mindenki némán állt, nem válaszolt senki. Jól van, ha nem akarják, majd megtesszük mi. Mindenki megdermedt, miután elhangzott a fenyegetés! Ha önök nem szabályozzák, majd szabályozzuk mi! A szavak visszahangzottak Énok agyában, és ahogy jelentésük egyre mélyebre hatolt, úgy tűnt el kimért óvatossága. Énok mindig kívülállónak tekintette magát. Amikor korábban a feltámasztás ellen érvelt, akkor is érezte, hogy tudatának egy része visszahúzódva figyeli a jelenetet, hogy végülis ezért engedett a többiek meggyőzésének. De ezentúl, visszatekintve a régebbi napokra, látta, hogy ő sohasem érezte önmagát egészen részesnek más fajok bolygójának elfoglalásában. Ő volt a megfigyelő, töprengett a valóságon, az életen, amelynek úgy látszik, nincs ártelme. De most felismerte az értelmét. Ellenálhatatlan érzés hulláma kapta fel, és sodorta magával. Érezte hogy alászáll, és eggyé olvad létében a Ganaeiak tömegével. Fajtájának minden erejét és akaratát érezte lüktetni ereiben. Te teremtmény, te szörny, ha abban reménykedsz, hogy segítünk feltámasztani a fajtád, hát tévedsz! Az ember ránézett, de nem szólt. Énok tovább dühöngött. Ha el tudnál pusztítani bennünket, már megtetted volna. De az az igazság, hogy csak korlátok közt működhetsz. Hajónk úgy épült hogy semmilyen elképzelhető láncreakció nem indítható meg benne. Joal meg érintette a karját. Vigyázz, nehogy jogos haragodban fontos adatokat adj ki! Énok lerázta magáról a nyugtató kezet. Ne legyünk bolondok! Ez a lény már rá jött faji titkainkra, egyszerüen testünk megszemléléséből. Énok! Gorsid kapitány hangja parancsoló volt. Amilyen gyorsan támadt, úgy csillapodott le Énok haragja. Hátra lépet. Igen, parancsnok! Úgy hiszem tudom mit akarsz mondani, szólt Gorsid. Teljesen egyetértek veled, de mint Ganae legfőbb jelenlevő tisztviselője, csak én adhatom át az ultimátumot. Mefordult, az ember elé állt. Te megbocsájthatatlanul megfenyegettél bennünket. Valójában azt mondtad, hogy megkisérled a felívelő Ganaei szellem visszaszorítását! Nem a szellemet, mondta az ember. Halkan nevetett. Nem , nem a szellemet... A parancsnok oda sem figyelt a közbeszólásra. Ezek szerint nincs választásunk. Feltételezve, hogy marad időd az anyagok megkeresésére és a műszerek kidolgozására, tudnál egy feltámasztó készüléket építeni. Még akkor is legalább két év kell a befejezéshez. A gép nagyon bonyolult, és nem állíthatja össze könnyen egy olyan faj egyetlen egyede, amely a katasztrófa előtt már feladta gépeit. Nem volt időtök űrhajót építeni, mi nem hagyunk időt a feltámasztó gép megépítésére. Néhány percen belül hajónk megkezdi a bombák ledobását. Lehet, hogy megtudod akadályozni a robbanásokat a közelben. Ezért a bolygó túlsó oldalán kezdjük. Ha ott is megakadályozod, akkor segítségre lesz szükségünk. Hat hónap alatt, elérünk egy pontot, ahonnan már hallanak bennünket. Olyan hatalmas flottát küldenek, amely minden elleállást legyőz. Percenként száz, vagy ezer bomba úgy elpusztít minden várost, hogy egy porszem sem marad néped csontjaiból. Ez a tervünk. És igy is lesz. Most pedig azt csinálhatsz velünk, amit akarsz. Az ember megrázta a fejét. Nem csinálok semmit, most. Egy ideig hallgatott, aztán folytatta, érvelésed meglehetősen pontos. -Meglehetősen-. Természetesen nem vagyok mindenható, de egy kis részletről megfeledkeztetek. Nem mondom meg miről. Most pedig, mondta az ember, sok szerencsét. Menjetek vissza a hajótokra, és induljatok, nekem még sok dolgom van. Énok nyugodtan állt, de érezte, hogyan önti el megint a düh. Egy kiáltással előre ugrott, két kezét kinyújtotta. Már majdnem megérintette a szörnyet, amikor valami megragadta! Újra a hajón volt. Nem emlékezett mozgásra, sem arra, hogy hozzá értek volna. Vid, Josi, és Gorsid kapitány csendben állt mellette. - Egy kis részletről megfeledkeztetek... , jutottak eszébe az ember szavai. Megfeledkeztek? Ez azt jelenti, hogy tudták! Mi lehet az? Még mindig ezen töprenget, amikor Joal megszólalt, biztos hogy a bombáink nem fognak felrobbanni. És nem is robbantak. Negyven fényévre a földtől Énokot a tanácsterembe hivatták. Joal leverten üdvözölte. A szörnyeteg a hajón van. A közlés villámcsapásként érte Énokot, és nyomban jött a felismerés. Erre gondolt, amikor azt mondta, hogy valamiről megfeledkeztünk... Mondta végül halkan. Hogy tetszése szerint képes repülni az űrben, bizonyos határokig... Milyen számot is említett? Kilencven fényévet? Sóhajtott. Nem lepődőtt meg azon, hogy a Ganaeiak, akik kénytelenek űrhajókat használni, nem gondoltak erre a lehetőségre. Lassan, rájött a valóságra. Most hogy a csapás elérte, öregnek, fáradtnak érezte magát. Hogy találtátok meg? Kérdezte. Az egyik fizikus útban a raktárhoz, találkozott vele a folyosón. Csoda, hogy eddig elkerülte a figyelmünket. A szörnyeteg nagyon okos, mondta nyugodtan. Ha tovább megyünk, velünk jön, szerez egy feltámasztó készüléket, és a maga módján visszatér a bolygójára. Ha irányított sugarakat használunk, azokon repül végig, és megint elsőnek ér vissza. Nagyobb az esélye vissztérni, mint a mi flottánknak! Egy előnyünk van még, szólt lassan. Nincs bekapcsolva a fordítógép. Nem értheti meg, mit határozunk. Ő is tudja, hogy a hajót nem robbanthatjuk fel. Egy reális lehetőségünk még maradt. A beálló csendet Gorsid kapitány törte meg. Úgy látszik, mindnyájan tudjuk, hogy mit akarunk. Bele repülünk egy csillagba, és talán megöljük őt is. Később, mikor már egy csillag közelében voltak, Énoknak egy gondolata támadt. Odament a komunikátorhoz, és felhívta Surit, a csillagászt. Suri! Ordította, emlékszel, amikor a szörny életre kelt, Gorsid kapitány nem tudta azonnal elérni, hogy megsemmísítsék a lokátort? Nem jutott eszünkbe megkérdezni, miért? Kérdezd meg most! Szünet támadt, majd egy halk hang válaszolt. Nem tudtunk be menni, zárva volt az ajtó. Énok, összeroppant. Ráébredt, hogy nemcsak egy részletet tévesztettek szem elől. Az ember felébredt, rögtön megértette a helyzetet, és amikor eltűnt, a hajóra ment. Ott felfedezte a lokátor titkát, és a feltámasztó készülékét is. Ha ugyan már nem ismerte korábban is. Amikor már visszatért, már mindent megszerzett tőlük, amit akart. Minden mást azért tett hogy belehajszolja őket az öngyilkosságba. Pillanatokon belűl elhagyja a hajót, abban a biztos tudatban, hogy többé nem lesz olyan idegen, aki veszélyezteti bolygóját. És tudja, hogy fajtája feltámad, és nem pusztul ki soha. Énok kínlódott, megfogta a komunikátort, és elmondta, hogy a lény legyőzte őket. De válasz már nem jött. Csak a hatalmas energia dübörgött, a nap felől. Egy kis figyelmetlenségért, nagy árat fizettek. Énok a szűrőkön keresztül, még látta, hogy a hajó a napba zuhan. Vége.
Szavazás