A növényvilág és az ember.

 

 

Ez az írásom nem természetrajz.

Csak nagyvonalakban szeretném bemutatni, az ember

táplálkozása, hit világa, és a növények közti kapcsolatot.

 

A növények fontosságát kiemeli a Genesis ( 1. 14. 15. ).

A teremtés harmadik napját szenteli a mindenható a

növényvilág megalkotásának.

A hatodik napon, az ember hatalmába adja az Úr,

mondja: " Ime nektek adtam minden maghozó füvet

a földön, és minden fákat, melyeknek nemük szerint

magvuk vagyon önmagukban, hogy legyen

eledelül néktek." Tehát az embernek alapvetően növényevőnek kellene lenni. És mégis a növényvilágnak elenyészően csekély részét használja fel az ember táplálékul. Könnyen összeszámolhatjuk az élelmet termő fákat, bokrokat, gumós, kalászos, bugás, hüvelyes, stb. növényeket. És ha megtesszük, nagyon szegényesnek fogjuk találni.

A kenyéradó növények a legnagyobb fontosságuak, főleg a buza, melly a mérsékelt égővi államok legszükségesebb terméke.

Az volt már ősidők óta, de ezerévek teltek el, míg a kemény szemekből ízes kenyér készült.

A kezdetekben nyersen ették a gabonát, majd megtörték s levesül fogyasztották. Így csinálták a rómaiak is sok száz éven át.

" Halica " így nevezték a folyékony kenyeret. Az idő múltával sűrűbb lett a leves, valóságos pép, és " Pulsum " nak nevezték, mely az oláhoknál "puliszka " szóra változott.

A pép azonban hamar megromlott, hogy tartósabbá tegyék, meg szárították, vagy köveken megsütötték. A követ " Bujdosó " nak hívták, egyes helyeken ma is használják málé sütésre. (Erdély )

A bujdosó, a kenyérsütő kemence legkezdetlegesebb alakja.

Az első kenyér keletlen tésztából készült. Ábrahám zsidói még nem ismerték, csak az egyiptomiaktól tanulták meg a kenyérsütés különbőző módjait. Mózes már ismert kovászos, és kovásztalan kenyeret is. A pusztában való bolyongás idején csak friss, kovásztalan kenyeret ehettek, s ennek emlékére készítik husvétkor, a pászkát.

Európába egyiptomból került a sütés tudománya, és athénben tökéletesítik először. A görögöktől tanulják el a rómaiak, s végül közkeletűvé lesz. Krisztus előtt 174-ben, Róma már nagyhatalom, de nincs még kenyérsütő mesterembere. Krisztus születése idején, talán ha 300 sütő ház van az örök városban, de a hadsereg még mindig a " Spulsum"- ot eszi. A kenyérsütést lassan megtanulják Róma Európai tartományai is.

Galliában általános a kenyér, és itt használnak előszőr élesztőt.

Az északon lakó népek, csak a középkor második felében ismerik meg. Svédország-ban, a XVI-ik század után sütnek kelesztett kenyeret, előszőr. A Német birodalomban a felső réteg, megszitált lisztből készíti kenyerét, "Marcipatt "- nak nevezik. Az átlag nép, durva, fekete, keletlen tésztából sütőtt kenyeret eszik.

A harminc éves háború idején, "Pumpernikkel "- nek csúfolják.

Nálunk korán meghonosultak a kenyéradó növények, az árpa tőszóból képzett nevekkel már 1181-ben találkozunk.

A buzát 1221-ben oklevélen említik, a kölest 1462-ben, a köleskását 1588-ban, a rozsot 1478- ban a zabot 1516-ban.

Korán megkezdődőtt a kenyérsütés is, 1357- ben Sopron-ban van már kenyérsütő mester. A soproni levéltár megemlítí 1307-1401 közt a " kenyérszakasztót " a " kenyérszakasztódeszkát".

Ugyancsak Zsigmond király idejében a sütők már kemencékkel dolgoznak. A magyarok leginkább buzakenyeret fogyasztottak, és ezt többfélekép készítették el. A XVII-ik században a komlós vízzel kelesztettet tartják a legjobbnak. Az árpa, a zab, a korpa kenyeret alábbvalónak minősítik. " Bizony meg nem érdemlik, hogy hazánkban korpa kenyeret egyenek." ( Történetitár XV. kötet,164-ik lap.) A fekete, a korpa kenyeret, rabkenyérnek csúfolják. Manapság ismét előtérbe kerül a barna, a rozs , a teljeskiőrlésű kenyér, élettani hatása miatt.

Régi Magyar közmondás, " Ha ember, úgy kenyérrel él ".

Ide tartozik a kukorica is de erről később lesz szó.

De népünk sohasem volt tisztán növényevő, bőven fogyasztotta a húst is, vegyesen táplálkozott kezdettől fogva, a természet követelésének megfelelően. Ha a teremtő az embert tisztán növényi, vagy állati táplálékra utalja, akkor ennek megfelelően alakítja fogsorát, és emésztő szerveit, melyek a növényekkel élő állatok test súlyának 15-20 %-a, a húsevőknél 5-6 %. Míg az embernél 7-8 %-ot tesz ki. Az ember tehát középen helyezkedik el. Ez kézzel fogható bizonyíték arra, hogy nem csak kenyérrel él az ember. Annyi tény, hogy erős, folyamatos termelő munkára csak a vegyesen táplálkozó népek alkalmasak.

Az emberiség nagyobb része mégis növényevő, s évente óriási tömeg növényi táplálékot fogyaszt el, napi egy kilogrammot lehet számolni átlagban. A növényevő állatok fogyasztását nem is lehet felbecsülni. A földön jelenleg 7 milliárd! ember él, és ez csak becsült érték. Tehát földünknek irdatlan mennyiségű növényt kell megtermelni. A szárazföldön élők tömege egyre szaporodik, és a tudósok már törik a fejüket, meddig bírhatja még bolygónk?

Nincs tehát mindennapi imádságunknak megokoltabb pontja,

mint, "Mindennapi kenyerünket add meg minékünk ma!"

Az embernek a szerves világból háromféle táplálékra van szüksége: Fehérje, Szénhidrát, Zsír. Ezek mind meg találhatók a növényvilágban, legkönnyebben a szénhidrátok, mivel szénhidrátból áll a növények legnagyobb része. A szervezet könnyen kiválaszthatja az emészthetőket: a keményítőt, cukrot, stb. melyek fontos fogyasztási cikkek már ősidők óta. De megszerezhető növényeink gazdag világából a zsiradék is, melyre szükségünk van mindnyájunknak. E szükséglet azonban a műveltségi fok, a foglalkozás, éghajlat stb. szerint változik.

Régen az indiánok bölényfaggyúval tették ízletesebbé a sült kukoricát, az eszkimók a hal és a fóka zsírt itták.

A délvidéki népek ovatossan bánnak a zsírral, az állati helyett, a könnyebben emészthető növényi zsírt,  helyesebben olajat, használják. Az óvilág zsiradékot adó növényei közűl első helyen az olajfát (olea europaca ) említem.

Egykor Palesztina volt a legfőbb termő területe. Művelése ősi, az izraeliták bevándorlásakor már általános. A két nagy király, Dávid, és Salamon, erősen támogatta a termelőket.

A Szent földről terjedt át  a partvidékre, innen vitték krisztus előtt a VII- ik században a föniciaiak galliába, majd bekerült Görög országba, és itáliába, és elterjedt a földközi tenger partjain, ahol ma is fontos termék. A termesztett olajfa nem tartozik a szép fák közé, a mi fűzfánkhoz hasonlít. Lassan fejlődik, fája sűrű szálú, kemény, tartós, a régiek Istenszobrot faragtak belőle.

De legfontosabb része mégis csonthéjas gyümölcse, az oliva.

Első sorban mint élelmi cikk, másodszor olajtartalma miatt fontos.

Az éretlen oliva csemege, akár nyersen, akár tőbb módon elkészítve. Az olajat az érett gyümölcs magrejtőjéből sajtolják, vidékenként más módon. A leg tisztábban Francia országban készítik. Az első érésből van a legfinomabb olaj, mely pótolhat minden állati zsírt. Aranysárga, szagtalan olaj formában kerül forgalomba. Az első sajtolás maradékából készül a faolaj, gyertya és szappan készítésére használják. Az olajfát ismerték az ősidőkben is, és kellő tiszteletben tartották. Noé galambja is evvel az ággal tért vissza a bárkába, azóta szerepel a béke jeleként.

A régi atléták ilyen olajjal dörzsölték be testüket, hogy bőrük simább legyen, izmaik erősödjenek. Nagy szerepe van az egyházi szertartásokban,  pap szentelésnél használják, a bérmálkozót szentelt olajjal erősítik meg hitében, a haldoklót olaj kenettel készítik fel nagy útjára. Nagy vetélytársa, a szezám, melynek olaja époly ízletes. Erős versenytársai még a különféle pálmák, különösen a kókusz. A termés magbeléből készült olaj teljesen pótolja a vajat. A pálma mint az ó, mint az új világban honos, egy fa 10-15 kilogramm olajat ad évente. Magyarországon is van olajat adó növény szép számmal. A dió, a mandula, a napraforgó,

a repce, a len, a kender, a mustár, a tök, stb. de nem tenyésztik oly buzgalommal, mint érdemelné.

És az újvilág gyümölcse, a kukorica!

A kukorica eredetéről nincs meggyőző adat.

A ma ismert kukorica valószínüleg több vadon élő ős keresztezéséből származik, de közben az ősök valamiért ki pusztultak. A keresztezés következményeként, önállóan nem képes szaporodni. ( Megszünt a szem pergés képessége )

Ezért származási helyét lehetetlen meg állapítani. A Mexikói indiánok, - hitük szerint - Isteni eredetűnek mondják. Egy égből jött embertől kapták, és tanulták meg termesztését. Egyes kutatók szerint a " Zea mexicana " pázsitfűből, és az azóta kihalt ős kukoricából származik. De ezek csak feltevések, bizonyíték egyszerűen nincs. Hozzánk a török hódóltság idején került. A neve talán a Horvát, " kukuruz "-ból ered. De hívják törökbuzának, tengerinek, utalva származási helyére. Nálunk mint táplálék nem játszott fontos szerepet, volt elég, lisztet adó mag. Inkább a Román vidék használta, puliszka, kása, málé készítésére.

Persze ezek az ételek megtalálhatók, a Magyar lakta vidékeken is.

Részben táplálékul szolgáló, sokszor nélkülözhetetlen élvezeti cikkeink közül a leg fontosabbak, a cukor, a kávé, a tea, a csokoládé, és a szeszes italok.

Az édességet kezdettől fogva kedvelte az ember, mindig örömmel élvezte a cukor tartalmú növényeket s a fák odvaiban található mézet. A méhekre tehát korán oda figyelt, s a szorgalmas apróságok háziállattá váltak hamarosan, és a gondozást mézzel viasszal fizették meg. A méz keresett élvezeti cikk lett, a viasz az ipart kezdte szolgálni. A mézet felhasználták már sok ezer évvel ezelőtt, szeszes italok készítésére is, de nagy szerep jutott neki, mint könnyen emészthető tápanyagnak és ízesítőnek minden civilizált nemzetnél. Nállunk a legújabb időkig használták a cukor helyett, s van ma is sok hely, hol a kávét,  cukor helyet mézzel isszák. A méz nem elhanyagolható gyógyszer is! Van fertőtlenítő hatása, a gyulladások, a megfázás terén, kiváló.

A cukor mesterséges előállítása messze megelőzi Krisztus születését!

Indiában gyártották legelőször, s Nearchos, Macedóniai Alexander tengernagya, az indiai útról királya elé terjesztett jelentésében megemlékezett a cukornádról is, mely India fő termékei közé tartozott egykor. A szilárd cukor termelése csak a IV-VI -ik század közt kezdődött meg indiában.

Hindosztánból terjedt át a gyártás perzsiába, majd innen arábiába a VI-ik században. A IX -ik században megkezdik  a finomítását is. Európa, Arab kereskedők közvetítésével jutott 996- ban, az első, szíriából származott, és velencébe érkezett cukorszállítmányhoz. Ezután egyre sűrűbben érkeznek a szállítmányok arábiából, főleg a Nílus vidékének cukornáddal való be ültetése után. Ekkor Alexandria lesz e már fontos iparcikk kereskedelmének központja. Meg honosították az Arabok a nádat Spanyolországban is, a XII -ik század közepén. Később, a földközi tenger minden alkalmas partján elterjedt, a kanári szigeteken, és amerikában is. Amerika második hazája lett a cukornádnak, hatalmas termelés indult meg, köszönhető, a rabszolgáknak afrikából való tömeges szállítása miatt.

A tömeges termelés, a viszonylag olcsó ár, lassan nélkülözhetetlen cikké tette a cukrot. Ekkor kezdték vizsgálni a mi éghajlatunk alatt termő növényeknek nincs e cukor tartalma. A Berlini Markgraf-nak 1747-ben sikerült megállapítani, hogy a takarmányrépa egyik fajtájában 2-3 % - a cukor.

A gyártási kisérletek azonban nem sikerültek, és ezt élénk humorral ecseteli Jókai Mór, " Az egy Magyar nábob "című regényében.

Azonban Napoleon szárazföldi zárja, 1807- töl fellendíti a répacukor gyártást, jelentős állami támogatással, Franciaországban. Mialatt az Osztrák kormány csak tapogatódzott és a méh tenyésztés emelésével akart segíteni a bajon, nagy változások történtek a világban. A répa cukor átvette az uralmat a nád cukor fölött.

A kávé (Coffea arabica ) őshazájában, Abeszíniában, 10-12 méter magasságú örökzöld fa, s vadon tenyészik a felföldön kaffáig.

Talán innen kapta a nevét is. Szép virága jó illatú, a régiek Arab jázmin néven emlegették. Babjait tartalmazó termése apró almához hasonlít. Magjainak levét, a fekete kávét, hazájában már ősidők óta fogyasztották, de élvezete a határon túl csak később terjedt el. Arábiában csak a XV -ik század közepén ismerték meg, legelőször Gemal Eddin, adeni főmufti próbálta ki mint fejfájás elleni gyógyszert, és használt! És az érdemes főpap, propagandát indított az idegen növény érdekében. Olyannyira, hogy halálakor (1459 ) székhelye már központja a kávé kereskedelemnek, és termelési központja is egyben.

Ezután rohamosan terjedt élvezete. Kelet, partmenti városaiban kávéházak nyíltak, ahol a látogatók sakkjátékkal, vagy beszélgetéssel fűszerezve szürcsölték az ízes italt.

Egyiptomban a felsőbb körök a XVI-ik század elején már naponta élvezik. S a szultán divánja, mikor mekkai helytartója 1511-ben az orvosok, tudósok és papok meghallgatása után eltíltja a kávé ivást, így határoz: " Nagy szamarak a mekkai orvosok, de maga a helytartó is! A mi orvosaink, meg az írástudók, kiknek több belátásuk van, mint nektek, a kávét megengedhető, egészséges italnak minősítették, mely miatt a prófétának egyetlen igaz híve sem fog künnrekedni a paradicsomból." Ez elég világos beszéd.

Konstantinápolyban az első kávéház 1534-35 közt II. Szulejmán uralkodása idején nyílt meg. Csak az előkelők látogatták, s komoly beszélgetésbe merülve ürítgették csészéiket sűrű egymásután.

Példájukat követte nemsokára a nép is, oly buzgón, hogy lassan üresek lettek a mecsetek, a dzsámik. A papok erre tömegesen szólaltak fel, az istentelenségre csábító ital ellen, de csak a mufti beavatkozása után zárták be a kávéházakat egy időre. A tilalom nem csökkentette a fogyasztást, a kávéházak ismét meg nyíltak s virágoztak a nagy adó ellenére is.

Időnként bezárták ugyan valamennyit, mert a nép politizálni kezdett, de kiirtani a szokást nem lehetett többé, s a kávé élvezete oly általánossá vált, hogy költők dicsőítik, mint Allah legnemesebb adományát. Az asszony pedig ha nem kap elég pénzt kávéra, elválhat, ilyen törvényt hoztak! Keleten  a bő- kezűek " Baksist " kávépénzt osztanak. Hogy mi Magyarok kitől tanultuk a kávé élvezetét, nem tudni határozottan.

A Németek Pozsonyban nyították az első kávéházat 1730-ban.

Ez igaz , de az is igaz, hogy nevének nem a németes alakját vettük át. A feltálaláshoz, fogyasztáshoz tartozó edények: ibrik, csésze, findzsa török eredetűek.Valószínűbb tehát, hogy a törökök szoktattak rá bennünket, épúgy, mint a paprikára.

1848-ig azonban csak az urak fogyasztották, azóta terjedt élvezete rohamosan, fekete, és tejeskávé alakjában. A Nyugati, és az Északi országokban csak a XVII-ik században lesz közkeletű.A kávészem tartalma: Víz 12%, fehérje 10-13 %, zsír 10-13 %, ásványi anyagok 0,6 %, szőlőcukor 15,5 %, dextrin és szerves savak 34 %, koffein 0,8 %. Ezek az anyagok egy része oldhatatlan, nem szerepel kávénkban, inkább a pörkölés közben keletkezők, s köztük elsősorban a zamatot adó kávéolaj. A pörkölés tehát fontos művelet, ettől fűgg kávénk jósága. A helyesen pörkölt kávé súlya 15-20 % -al fogy, térfogata pedig harmadával növekszik. A régi orvosok kártékonynak tartották a kávét. A maiak, - bár fogyasztják- szintén nem barátai, sem a túlerős, sem a túlsok kávénak. A mértéktelenség, temérdek kellemetlenség, sőt veszedelmes bajnak lehet kútfeje.

A migrén, idegesség, álmatlanság, reszketés, étvágytalanság, emésztési problémák, stb. A tej mérsékeli a kávé rossz hatását, viszont a kávé ellensúlyozza az esetleg fertőzött tejet.

Magyarország, jelenleg 22000 tonna kávét fogyaszt évente, ez 3 milliárd csésze kávénak felel meg.

A tea kelendőségét össze sem hasonlíthatjuk a kávéval.

Néháy tíz dekagram, nem éri el az 1 kilogramot, személyenként, s amit fogyasztunk is, gyenge minőségű a legtöbbször. Elkészítéséhez pedig  száz család közül ketten, ha értenek.

Bár egyre nagyobb a fogyasztás a filteres tea, és a palackozott tea megjelenése óta.

A tea kinából származik, s a mennyei birodalomban ismerték már Krisztus előtt 2700- ban, de általánosan elterjedt itallá, csak időszámításunk VI-ik századában vált. Kinából terjedt át Japánba, Kóreába, s a messze keletet felkereső Arabok is megismerkedtek vele már a IX-ik században, de Európába mégis későn jutott el.

Egyszerre két úton érkezett: Szibérián át szárazon, tengeren pedig  a Hollandok hozták be. Ez akkoriban csere kereskedelem volt, egy rész zsályáért, három rész teát kaptak kinában. Ez tekintélyes haszonnal járt, de India meghódítása után, az élelmesebb Angolok kezébe került a piac. A teát régen három félekép hozták forgalomba: zölden, ezt a gazdagok fogyasztották. Pörkölten, így fogyasztják Európában. Lóvérrel összegyúrva, a Szibériai tatároknak.A tea mérsékelt adagokban kellemes, űdítő, de túlhajtva sokkal terhesebb bajokat okoz mint a kávé.

A kávénál, a teánál, jobb ártalmatlanabb a csokoládé, mely egyben édesség, és kiváló tápanyag.

Őshazája Amerika. A Mexikóban kikötött Spanyolok látták legelőszőr- s Hernandez írja - hogy a benszülőttek " csokolati " nevű italukat a kakaófa ( Theorrama cacao ) magvaiból készítik, melyekből egyébként vanilia, kukoricaliszt stb. hozzáadásával még három félét főznek. Az Amerikai indiánok " istenfájának " nevezik a kakaófát, mert ételt, italt, ruházatot ad. Magvait, meg a magokat borító fehér, szivacsos anyagot csemegeként eszik, a termés héjából kanalat, poharat, és más edényeket készítenek.

A törzs háncsából hálót, kötelet, ruhát készítenek. A kakaó babot gyógyszerül is használták, mint fájdalom csillapítót.

Az imént felsorolt élvezeti cikkeknél sokkal nagyobb a szerepe a szeszes italoknak, melyek szintén növényi alapúak.

Buzgón idogáltak már a régiek is. A próféták gyakran ugyancsak éles szavakkal kelnek ki a zsidók mértéktelensége ellen.

Egyiptomban számtalan falkép hirdeti, hogy nemcsak a férfiak, de az asszonyok  sem vetették meg a sűrű poharazást.

Rómában válóok volt, ha a feleség szerette a bort, s a férj ellenörző jogát a " ius osculsandi " biztosították. A germánok, kelták részegeskedését nagyon megróják a Görög, és latin írók. Az ókorban a pálinkát nem ismerték, a Rómaiak a " crematum " éget bort itták, a katonák a " posca " lisztből készült italt. Ez oly csekély szeszt tartalmazott, hogy a légionáriusok egész nap ihatták. A középkorban tömérdek bort, sört fogyasztott a társadalom minden rétege. Franciaországban a lovagok jártak elől, Németországban, békeidőben a nemességnek fő foglalkozása az ivás volt. I. Leopold császár  (1657-1705) uralkodása alatt az udvarhőlgyeknek fejenként két kupa (2,8 liter ) bor járt naponta, és az uralkodó a pincemesternek megtiltotta az adag növelését. Nálunk is szerették a bort. II. Ulászló idejében, (1490-1516 ) a velencei követ panaszkodik, hogy ebéd után sohasem lehet értekezni a Magyar urakkal. Az újjabb korban talán alábbhagy a szesz fogyasztás, bár  az uníóban az 1 főre eső 100%-os szesz kb. 10liter/ fő. Ez nálunk, kb. 15liter/ fő. A legkelendőbb az árpából komlóval készült sör. Összetétele: víz, 88%, szesz, 2,2-7,7%, fehérje, 7%, nem olyan tápláló mint a gyümölcs, vagy a tésztafélék, de élvezete nagyobb.

A valódi bor sokkal előkelőbb ital, és úgy jó ahogy Isten megadta. A szőlő ősnövény Európában s néhol délen még ma is vadon terem. Ez apró használhatatlan, de a Kaukázusi sokkal alkalmasabb, 40-70 cm. átmérőjű törzse a fák koronájáig kapaszkodik. Bőséges gyümölcséből édes, narancssárga  bor készül. A kék szőlőből oly sötét vörös, hogy tinta helyett lehet használni. Művelése keletről terjedt el, palesztína egykor a legelső bortermelő vidék volt. A bor szesztartalmát össze vetve a sörrel, a legerősebb sör is gyengébb, a legrosszabb bornál. 9 %- 20 %-ig változik a szeszfoka. A Tokaji csak 10%-os, el nem illanó anyagai 23%, cukortartalma, mely a többi borban csekély, 11%. Ezért a borok királya a tokaji.

A gyümölcs boroknak nállunk nincs jelentősége.

A nyugati ember a szesz élvezete mellett megelégedett régen a dohánnyal. A keletiek, mivel tiltva voltak a szesz fogyasztásától, más pótlékokról gondoskodtak, melyek rombolóbbak a szesztől.

Első helyen a kender gyantájából készült, hasis- t kell említeni, mint a legveszedelmesebbet. Használata ősrégi, indiában a fakírok halálhoz hasonló állapotot tudtak előidézni vele, így tudták élve eltemettetni magukat. Méltó párja az ópium, a törökök " afium " nak mondják. Az ópiumot a zöld mákfejek tejéből készítik.

A száraz mák gubók főzetét is használták, mint altatót. Afrikában a bétel rágás az izgatószer, kamcsatkában a gombát használták bódító anyagul. Régen e bódítószerek, csak keleten voltak használatosak, de sajnos, mára már mindenütt elterjedt, és van már szintetikus változatuk is, mely veszedelmesebb az eredetinél.

A dohány Amerikából származik, és meghódította az egész világot. A Spanyolok hozták előszőr hírét, majd magát a dohányt Európába. Sok viszontagság után honosult meg. Előbb gyógyszerül használták, majd később füstölni kezdték, még később por alakban szíppantani, (tubák ) minden egyházi átok és világi szidás ellenére. Legnagyobb ellensége II. Jakab Angol király volt. Hiába adott ki kemény rendeleteket, nem használt. Ezért felhasználta mint jövedelem forrást, 2 talér vámot vetett ki minden font dohányra. Mi a törököktől tanultuk a füstölést, a neve is Török szó, eredeti alakja "duhanon ", füst. Eleinte nállunk is csibukból élvezték mohamedán szokás szerint, s míg nyakunkon volt a Török, keményen üldözték, főként az erdélyi törvényhozás. 1697- ben birtok elkobzással fenyegetik a dohány termelőket. A törökök kivonulása után Magyarország a legkivállób dohányfajtákat termelő államok sorába emelkedett.

A Török csibuk helyét, a Német pipa foglalta el, s a Selmeczi pipa hatalmas versenytársa volt egykor a Holland cserép pipának. Utánna honosult meg a szivar,  majd a cigaretta. A csúf, és egészségtelen bagózást, idegen zsoldosoktól tanulta el népünk. A dohány ártalmas anyaga a nicotin.

Az ezerféle babonával telt, műveletlen, kezdetleges ember lelki és testi bajainak gyógyítását is a növényvilágban kereste, s találta meg legtöbbször. Hisz benne élt, az adott neki táplálékot, ha nem is kizárólagosan, de házi állatait növényekkel tartotta fönn.

A segítő, varázserővel bíró növényeket három csoportra osztotta:

Az első csoportba tartoznak a megigézés, szemmelverés ellen szolgáló szerek. A szemmel verés, - úgy mondják - ma is előfordul, ellene, a hagyma, a fokhagyma szolgált védekezésül. A hársfát, mely mutatós szép fa, a boszorkányok ellen ültették, de később a termését is felhasználták teának.

A szentjános füvet, (Hypericum perforatum ) , mely Krisztus keresztfája tövében nőt ki, - a legenda szerint - virágjának szirma, vörös nedve a megváltó öt sebére emlékeztet, köszvény, vérzés,víziszony ellen használták.

A második csoprtba tartoznak, az időcsináló, a villám, jég, tűz, egér, hernyó, stb. ellen ható növények. A sok növény közt ilyen a bolondító csalmatok, ( Hyosciamus niger ), melyet sokféle névvel illettek még: Próféta fű, bolond fű, alvás fű, ördöggyökér, stb.

A harmadik csoportba azok tartoznak, melyekkel kincset is lehet találni, és villámlás ellen is hatásos. Ezek közűl a legfontossabb, a mogyoró, és a fagyöngy. A mogyorórol keletkezett, talán már az őskereszténység idejében a rege, hogy nem üt bele a villám.

Mária és a kis Jézus, e bokor alatt talált menedéket menykőcsapás ellen. A fagyöngynek gyógyító erőt tulajdonítottak, és kincskereséshez is használták. Ide sorolhatjuk még a repesztő gyökeret,- kutyatej - ( Euphorbia lathyris). Mellyel aki tudott bánni, szétzúzhatott óriási köveket, láncot szakíthatott, ajtót nyithatott. A XVI ik századból való törvényben intézkedés van, " börtönbe került boszorkány, ne juthasson hozzá".

Végül a többi növényről szólok, miket olykor, használt az ember.

Legkiválóbb köztük, a némi fantáziával ember formájúnak nevezhető mandragóra ( Mandragora officinalis ). E különös növény alakjával vonta magára a figyelmet.

Szent Hildegradis szerint abból a földből nőt ki melyből az Isten az embert gyúrta. Hildegradis apátnő életét a betegápolásnak szentelte, és ő ajánlja testi, lelki bajokban szenvedőknek.

Ezek a növények, a rájuk ragasztott hiedelmeken kívül, fontos gyógynövények, gyógyszer alapanyagok. Összesen kb. 13000 gyógynövényt ismerünk, jelenleg. Emellett számos fűszer növényünk is van, melyekről most nem szólok. Az majd egy másik írásom lessz. Így került a modern ember közelébe a növényvilág.

Most röviden, a Szentírás-ban szereplő növényekről írok pár sort.

A pálmát korán megismerték az izraeliták, s Krisztus előt a VIII-ik században a nép természetfölötti erőt tulajdonított neki, több lombos fával egyetemben. Mint Moseás próféta írja, IV. 12-13 versében, "Népem az Ő fájától kér tanácsot, hogy pálcája feleljen néki". " A hegytetőn áldoznak és a halmokon égetik a jó illatszert, a cserfa, a nyárfa, a terpentinfa alatt, mert kellemes az árnyéka..." A zsidók történetében nagy szerep jut a tölgyel egyetemben, ősfa számba menő, perzsiából származó terpentinfának, (Pistacia terebinthus ) melyben az Isten megnyilatkozott. Ábrahám a terpentinfák alatt ütötte fel sátrait, s oltárt emelt a ligetben, az előtte megjelent Jehovának.

Ábrahám fáját szentnek tartották sok száz évig, a közelében lévő patakkal együt, valóságos búcsujáró hely volt, míg Nagy Constantinus ki ne vágatta. Hebrom vidékén még nemrég volt egy cserfa, melyet Ábrahám fájának tartottak.

Még előkelőbb hely jut a Szent írásban az olaj fának. A hagyományok ereklyévé avatták az olajfák hegyének, a Getszemáne kertek olajfáit. Köztük van oly idős is, mely alatt Jézus is sétálhatott. És bevonták az Istentiszteletbe, a liliomot, az ártatlanság jelképét, melyel oltáraikat díszítették.

És fontos volt a gránátalmafa is, Salamon templomának néhány csarnoka, evvel lett tetőzve. Isten haragjától sujtottnak tekintették a vidéket, ahol nem élt meg a gránátalmafa.

A Babiloni fogság emlékezetére a sátorosünnepeik alkalmával a citromfa fiatal ágait használták díszítésűl. A tömjénnek nagy szerep jutott a vallási szertartásokban, szinte minden vallás használta valamilyen formában. Őseink mitologiája - sajnos - töredékesen maradt ránk. A hiányos, gyakran ellentmondásokkal telt hagyományból alig tudunk valamit rekonstruálni, akkor is a Finn- Ugor, vagy Tatár-Török népek élő, vagy kihalófélben levő szokásai alapján. Őseinknek a növényvilághoz való viszonyát sem ismerjük még teljessen, s  nem marad más, csak a szorgos kutatás.

Annyi biztos, hogy eleink vallásos szokásaiban, költészetében, művészetében fontos szerepet játszott. Ősvallásunk kezdetén természetimádás volt, kétségtelenül, addig, amíg a Perzsa dualizmus nem éreztette hatását. De ha monotheizmus volt is ősvallásunk a királyság megalapítása táján, még szoros kapcsolatban volt a természettel és növényeink közt máig is ott találjuk az Istenfája, ( Artemisik abrotanum ) , Isten haragja,  (Gratiola officinalis ), Istennyila, ( Arabache ), neveket.

A természet imádáshoz, és egy kis fantáziához tartoznak, a tündérek, villik, sellők, manók, koboldok tisztelete.Ősvallásunkban ők mind, jó szellemek.

Bevonták őket is, vallási ünnepeik szertartásainak körébe, mint a növényvilágot.

Ennyi, dióhéjban, az ember és a növényvilág kapcsolata.

Ez az írásom, nem mindent átfogó, nem érint sok, fontos témát.

Csak, figyelem felkeltésnek szántam.

Tóth Ferenc

2012 június 4