Tolsztoj.

Ez az írás, nem életrajz. Nem a művek ismertetése.

Ezt, már sokan, sokszor megtették.

Én most az emberről írok, ki volt, hogy lett az, ami lett.

A rendelkezésemre álló anyagból, próbálom felidézni Tolsztojt. Remélem sikerül.

 

 

Könyvtáramat rendezem, rakosgatom a könyveket. Sok Tolsztoj kötet kerül elő.

Felötlik bennem, hogy megírjam véleményemet, róla, az emberről.

Az embert önkénytelenül is megkapja azon ellentét, melyet a gazdag grófi gyermek bölcsőjének fényes környezete s az a szegény pórszoba közt látunk, melynek betegágyában az aggastyán utolsó idejét éli. Micsoda tragikus lelki küzdelem köti egybe annak a hosszú életnek ezt a két állomását! Sohasem érdektelen a nagy embereknek belső fejlődése, de különösen tanulságos akkor, midön életük egy hatalmas nép egész korának tipikus képét mutatja. S ha hihetünk az orosz viszonyok egyik legalaposabb ismerőjének, Vogüének, Tolsztojban azon eszmék, érzések és törekvések öltöttek konkrét alakot, melyek a cári birodalom társadalmának legjellemzőbb sajátságai. De a tükörnek kettős szerepét tölti be Tolsztoj. Nemcsak tükrözi a ráeső sugarat, hanem vissza is veri, gyarapítja tüzben és erőben, fokozza gyújtó hatását. Kifejezésre juttatja az orosz néplélek sajátos állapotát és egyútal fejleszti is veleszületett hajlandóságát a nihilizmus felé. Vannak, akik a nihilizmust nem tartják orosz külünlegességnek, csak a nyugati anarchizmus egyik faját látják benne, de még azok is elismerik, hogy képviselőiben sajátságosan nyilvánul a miszticizmus. Ebből az elemből talán egyikben sincs több, mint Tolsztojban.

Egy régi orosz ének azt mondja, hogy amint a földet körülveszi a mérhetetlen oceán, úgy övezi az életet az álmoknak, a titokzatosnak a világa. Valóban alig van faj, mely az orosznál mélyebb megdöbbenéssel érezné és sejtené azt a végtelen Valóságot, kinek keze ott működik mindenhol kőrűlőttűnk; beleütközünk léptennyomon, de föl mégsem foghatjuk, megmarad titokzatosnak, végtelenségében sejtelmesen felségesnek. A vallásosságnak kedvező talaja ez a lelkület, de vegyétek el belőle valamikép a hitet, átka lesz birtokosának, ki nem tud megnyugodni s emésztő kétségek és töprengések közt hányódik. Boldogabbnak tartja az embernél az állatot, melynek nincsenek ily kínjai, az állatnál a növényt, mely csak vegetatív életet él, s mindennél szerencsésebbnek az élettelen világot s vágyódik a teljes nyugalom, a  nagy

" Nihil" után. Akár a régi hindu rokonság hatása, akár a különös orosz viszonyok eredménye ez a fejlődés, az bizonyos, hogy nem példátlan, sőt gyakori Oroszországban. Egyeseknél talán melankólikus, lemondó passzivitásban nyilvánul, másokból pusztító viharként tör ki az a mindenben kételkedő, mindent kicsinek, hivságosnak tartó kétségbeesett hangulat. Felhőkkel borított, alacsony égbolt alatt mindig nyomasztó a hangulat, erős hiten nyugvó tiszta világnézet híjján mindig nehéz az élet, oroszországban még a vallásos szív is nehezen derülhet föl. A nép multja szinte csak szenvedés. Évszázadokon át volt martaléka az idegen, mongol, tatár, török és lengyel betörőknek, hódítóknak, majd saját uralkodóinak vaskeze nehezedett reá. Míllíók nyomasztó helyzete talán csak félszázad óta javult a rabszolgaság fölé, s a " megholt lelkek " mai testvérei számára sem a jólét hona Oroszország. Vegyük hozzá a megromlott közigazgatást, a megmerevedett egyházat, mely még a szegény " muzsik " vallásos vágyait sem tudja kielégíteni mindenütt s ne csodálkozzunk, ha oly gyakran találkozunk azon a földön a szinte fatalisztikus megnyugvással, a végletekig menő türelemmel és szenvedni tudássl az egyik, s a mindent zúzó elkeseredéssel a másik oldalon! A nagy szenvedésben mindig sok a tísztító, a nemesítő hatás. A szerencsétlenekben hamar kifejlődik a vonzalom egymás iránt s vele az önmegtagadó segítés, a készség az áldozatra sokszor a heroizmusig. Csak természetes, hogy ha az evangéliumból valami, akkor a szeretet parancsa és szelleme át  és átjárta a nép széles rétegét, kifejlesztve annak egyik legvonzóbb sajátságát. Sokan vannak Oroszországban, kik elvetették már az evangéliumot, de szinte öntudatlanul is a keresztény irgalmat hordozzák szívükben. S ez a nép keresve sem találhatott volna hazát, mely jobban megfelelhetett volna természetének. Hegyektől meg nem szaggatott egyhangú földje, a végtelen ürességbe veszve minden irányban, aránylag  rövid tenyészete, szigorú tele, mely hosszú borongó hangulatával lenyűgözi a szívet, beárnyékolja a gondolkodást, elzsibbasztja az akaratot, szintén sokat alakíthatott e fajon, hogy még elmélyedőbb és szomorúbb, érzelmesebb és lemondóbb legyen s ha visszahatásképp néha - néha az ellenkező irányba tör, annál inkább a végletbe csapjon. Ime az orosz népszellem pár legjellemzőbb vonása s velük a tulajdonságok, melyek fokozódva a zseni érzékenységében, fogékonyságában, Tolsztoj belső mivoltát alkotják!

Nagyon kevesen érezték jobban nála a földi életnek szűk voltát, a léleknek magasabb világba vivő vágyait. Korán meggyökeresedett erős vallási meggyőződéssel, idejében tisztult vallási fogalmakkal mily áldásos és harmonikus, komolysága mellett is mily derült élet várhatott volna rá! De ez a sors nem adatott meg neki. Maga megvallja, hogy 16 éves korában már nem imádkozott, sem gyónni, sem templomba nem járt s két évvel utóbb már semmit sem hitt abból, amire tanították. S az ő viszonyai között ez szinte természetes következmény volt. Az orosz felsőbb körök jórészt francia befolyás alatt állottak abban az időben, fejük a racionalizmusnak sokszor meg sem értett divatos eszméivel voltak tele, s felületes szívük léha hajlandóságával vetették magukat az üres érzéki örömök után. S ebbe a légkörbe került a 13 éves Tolsztoj, midőn szülei halála után s idősebb nagynénje elhunytával apja fiatalabb nőtestvére vette kezébe nevelését. Nagynénje gondolkodását semmi sem jellemzi jobban, mint nevelési elve: " Semmi sem alakítja szerencsésebben a fiatal embert, mint a viszony egy elegáns asszonnyal " . Nem hiányzott a szokásos francia nevelő sem, s Tolsztoj már kora fiatalságában megismerkedett a francia fölvilágosodottsággal, melynek képviselői között különösen Rousseau hatása látszik meg rajta. De voltak a gyermek Tolsztojnak oly benyomásai is, melyeknek jótékony befolyása sohasem tünt el lelkéből. Itt, Jergolszkája Tatyána hatását értem. " Két nagynénénk és egy öreganyánk volt még életben,- mondja Tolsztoj- s mindegyiküknek több joga lett volna hozzánk, mint Alexandrovna Tatyánának, kit csak szokásból neveztünk nénénknek, mert rokonságunk oly távoli volt, hogy sohasem tudtam végére járni. Mint Budhát a megsebzett hattyúnál, úgy őt is a szeretet jogán illette meg az első hely az én és testvéreim nevelésében.  És mi éreztük ezt. Gyakran gyengéd, majd szenvedélyes kitörésekben nyilvánult meg szeretetem iránta. Jól emlékszem, mint lopódzottam egyszer háta mögé, mikor ő a szalonban a diványon ült. Vagy öt éves lehettem. Ő gyengéden végigcirógatott. Én megragadtam azt a kezet, csókolgattam és sírtam csupa szeretetből. Hatása rám abban állott, hogy gyermekségemtől kezdve megtanított a szeretetnek lelki gyönyörűségére. Nem szavakkal oktatott, hanem életével, egész lényével, amely szeretettel töltött el engem " . Még élemedett korában is mily megható gyöngédséggel emlékezik meg Tolsztoj arról a jóságos asszonyról! Valóban volt is reá oka. Ha abból a hosszú gyötrelmes belső harcból, melyet hitének elvesztése zúdított reá, nem kétségbeesve, hanem - s  hihetünk Tolsztoj szavának - megnyugodva és boldogan került ki, szerintem altruizmusának köszönhető, melynek kifejlesztésére alig tett más többet Jergolszkájánál. A racionalizmus lerontotta Tolsztoj hitét és boldogtalanná tette. Az ily szabású lelkek nem tudnak meglenni biztos világnézet nélkül, ha nem látják tisztán viszonyukat a mindenséghez s benne az élet célját. S erről  semmit sem tudott meg Tolsztoj az észtől. Hamarosan belátta, hogy az értelem nem villamos reflektor, mely hatalmas sugárkévét vetve előre megvilágítaná a célt s a haladás útját, legfeljebb pislogó mécses, melynek világa mellett csak botorkálni lehet. S amire rávetődik a fénye, az is oly sivár, oly kietlen; a véges egyéni élet oly szomorú, tehát oly céltalan! Tolsztoj elfogadja ezt a fölfogást, mely lényegében a legigazibb nihilizmus, de sajátságos etikai tartalmat ad neki. Altruizmusa szinte elemi erővel vonja magával. Hátha ebben az irányban meg lehetne találni az élet igazi célját, mely összhangban lenne az észnek egyetlen biztos szomorú szavával? Hátha a szeretet " lelki gyönyörűsége " az önfeláldozásnak, a szeretetből másokért való küzdésnek, a szenvedésnek jóleső érzelme az a boldogság, melyet esengve óhajtunk? Tolsztoj követte lelke hajlandóságát s ezen a szubjektiv alapon építette föl világnézetét. Vessük el az önző, egyéni életet, ne a magunk érdekét hajhásszuk, hanem a közért munkálkodjunk! Ez a gondolat a veleje Tolsztoj világfelfogásának s a jasznája-poljánai bölcselő egész rendszere ennek az eszmének a megokolása és következetes kifejtése a lehetetlenségig. Ez a kialakulás az igazi s legfőbb eseménye annak a harmincöt esztendőnek, melyet Tolsztoj -- mint maga mondja -- teljes vallástalanságban töltött. Egyéb eseményei olyanok csak, mint a hullámok a tova hömpölygő ár felületén, részei a nagy fejlődési folyamatnak, esetleg mutatói irányának. Csak természetes, hogy az erőtől duzzadó, önmagában bízó fiatal ember eleinte vakon megy a racionalizmus útján, melynek -- könnyen érthető okból -- főkép filantropisztikus elvei kapják meg figyelmét s midőn keserű csalódás éri a gyakorlati megvalósítás terén, az érzéki élvezetekbe merül. A majdnem három évi züllött életből végre kiragadja egy szerencsés csapás, s Tolsztoj megy a Kaukázusba, hogy anyagilag és erkölcsileg restaurálja magát. Rousseau hatása s az elfinomult éltből menekűlő ifjú lelkiaállapota megérttetheti azt a befolyást, melyet a természet egyszerű, de erős gyermekei gyakorolnak reá. A vad természet zordon szépsége is hatalmas erővel kapja meg lelkét, s vonzalma hozzá, pantheistává teszi. Az a gondolat is megfordul agyában, hogy ott marad, de érezte, hogy a civilizáció mérge sokkal jobban bevette már magát vérébe, mintsem hogy ott boldog lehessen. A krimi háború hirére a harctérre siet, talán hazafiságból, talán a dicsőség vágyából. Volt idő, midőn a tábornoki rang volt élete legfőbb vágya. Átéli Szevasztopol ostromát, nem lesz belőle tábornok, de erős benyomásokkal távozik a szomorú helyről. Radikalizmusa, melyet Rousseau tanaival szívott magába, csak újabb táplálékot nyert ott. Mint a Kaukázusban, úgy itt is megtanulta becsülni a  köznépet, bámulatba ejtette a tanulatlan orosz katonának hősiessége és egyszerű lelkinagysága. Gyülölettel töltötte el a háború borzalmassága, mely annyi áldozatot követelt, látta az emberi élet semmiségét, mely ezrenként semmisült meg s ki tudja, kiért, miért? S midőn visszatér Pétervárra, ott találja az élvező főnemességet, mintha az egész katasztrófa nem is érdekelné őket. Az élet ellentétei, érthetetlen igazságtalanságai izgatják, megértésükre törekszik, szilárd, biztos világnézetet akar s ezt sehol nem találja, nem, még barátainál, az akkori Oroszország legnevesebb íróinál sem, akik pedig egy egész nemzet szellemi vezérei akarnak lenni. A krimi háború, I. Miklós halála után Oroszország a reformok terére kezdett lépni; különösen a szegény nép szomorú állapota hatotta meg a jobbak lelkét. Természetes, hogy Tolsztoj, ki saját tapasztalatából ismerte az orosz muzsik sorsát s egyuttal értékes tulajdonságait, újra készséggel áll az új irány szolgálatába. Iskolát alapít, hogy segítsen a pórnép kimondhatatlan lelki vakságán. Elfoglalja magát, de ezzel csak elfordul azoktól a kinzó kérdésektől, melyek megoldása nélkül nincs béke, nincs nyugalom, nincs boldogság.Egy családi szerencsétlenség, testvérének halála újra a legkinzóbb alakban veti fel e problémát. " Az okos, jó és komoly férfiú-- mondja ő vallomásában -- egy évnél tovább szenvedett, s kinok közt halt meg anélkül, hogy tudta volna, miért élt, annál kevésbé, hogy miért hal meg. Egy elmélet sem tudott megfelelni ezekre a kérdésekre sem nekem, sem neki, midőn lassan sorvadt s kinok közt hányódott. " Igazi útvesztőben volt Tolsztoj s nem talált semmi kiutat. Később ez az állapot majdnem öngyilkosságba kergette, de  megmentette szerelme s boldog házassága, mit 1862 ben kötött.A családi élet őrőmei békét hoztak egy időre a sokat tépelődő s pesszimizmusra hajló Tolsztoj lelkébe, s ő elfelejtette kinzó kétségeit a szeretet tiszta érzésének közvetlen hatása alatt.

" Két hónapja vagyok házas -- irja egyik barátjának -- s boldognak érzem magamat. Új, teljesen más ember lett belőlem. " Egyik életrajz irója, Dr. K.J.Staub, " a családi boldogság idejének " nevezi Tolsztoj következő tizenöt évét, de mondhatnánk, az iró fénykorának, mert ebben az időben keletkeztek nagy regényei: A háború és béke 1864-1869. s a Karenina Anna 1873-1876. Mikor Flaubert elolvasta Tolsztoj egyik regényének fordítását, így szólt Turgenyevhez: " Hisz ez valóságos shakespearei dolog! " A francia regényiró véleményét igaznak találták a legkiműveltebb izlésű kritikusok s elfogadta a legfinomabb érzékű közönség. Valóban Tolsztoj, ha nem is  egyedül, de a brit drámairó magasságában áll az elbeszélő irodalom terén, s a regény művelői közül csak kevesen vethetők vele össze. Nem a két föntebbi regény az első alkotása. Még kaukázusi benyomásaitol ihletve irta első elbeszélő műveit, melyeket még számos követett, sőt iskolájával kapcsolatban még a pedagógiai irodalom terén is érdemmel működött. Már a Kozákok- ban, melyet pedig Vogüé első elbeszélő művének tart, meglátszik az " oroszlánköröm ", de hatalmas tehetsége az emlitett két regényben mutatkozik teljes nagyságában.

Az első a napoleoni háborúk korát rajzolja, a második a modern társadalmi életből veszi tárgyát. Sajátságos és egyúttal csodálatos alkotás mind a kettő. A poetika megszokott szempontjaival ne közeledjünk hozzájuk! Mindjárt a legtöbbet hangoztatott követelményt, az egységet hiába keressük bennük.

A " Háború és béke " - ben nincs is igazi főhős, vagy ha van, akkor az az orosz nép s a regény főeseménye az orosz nemzet kétségbeesett küzdelme az idegen betörő ellen. A másodikban nemcsak Karenina Anna házasságtörése és szerencsétlen sorsa érdekel bennünket, a másik házaspár egyikének, Levinnek belső fejlődése is leköti figyelmünket. A cselekmények széles mederben, lassan, vontatottan haladnak, de mint az orosz föld parttalan folyamai, Tolsztoj regényei is megdöbbentenek, imponáló arányukkal, megsejtett mélységükkel s meg - megáradó erejükkel.

Tolsztoj eddigi élete jó előkészület volt ezen alkotásokhoz. Folytonos belső vivódása, tépelődése hozzászoktatta a lélek vizsgálásához, s ő nemcsak a magáét kutatta át, mások belsőjébe is igyekezett belehatolni. S csakugyan, pár esetet nem számítva, az ember lelki világának szinte páratlan ismerőjét látjuk Tolsztojban, aki  " gyors és tiszta, analizáló szemmel tekint át mindent a földön, az ember belsejét, külsejét egyaránt; az érzékelhető jelenségeket először, majd a szenvedélyek  játékát, a cselekedetek legtitkosabb rugóit, a lelkiismeret legpillanatnyibb megrezdülését. Tolsztoj a mi íróinknál nem tapasztalható természetes egyszerűséggel járja be az emberi társadalmat; néz, hall, megjegyzi a képet, megrögzíti a hangot, melyet látott és hallott, s nem felejti el, emlékszik reá oly tisztasággal, mely kivija csodálatunkat. Nem elégszik meg a társadalom egyes vonásainak összerakásával, valami megfejthetetlen, szinte mániákus finomsággal szétszedi őket legegyszerűbb elemeikre. Folytonosan akarja tudni, miként és miért jött létre valamely tett, a látható cselekedet mögött fürkész a kezdő gondolat után s azt nem bocsájtja el, míg tisztába nem hozta, míg a szívből kiragadott titkos és szétbogozott gyökérszálaival együt be nem mutatja nekünk. " / Vogüé / Változatos élete folyamán szinte az egész orosz társadalom megfordult a szívekbe látó tekintete előtt, s így megismerhette az előkelő körök életét is, mely előtte aránylag kevéssé és nem is egészen helyes megvilágításban jelent meg az orosz regények lapjain. Éles megfigyelőképessége a múlt idők rajzában sem tagadja meg magát. A történeti szereplők legbelsőbb mivoltukban fölfogva jelennek meg szemünk előtt, s mint a modern kor eszméi, érzései és törekvései, finom pszichológiai érzéktől vezetett teremtő képzelettel megalkotott jellemekben öltenek nála konkrét alakot, történeti regényeinek költött alakjai is igazi historiai dokumentumok.Tolsztoj mindenben és mindenütt igazságra, valószerűségre törekszik. Realista, de mentes minden durvaságtól s még a legkényesebb témákat is a legnagyobb finomsággal kezeli. Annál kevésbé hajhássza az idegizgató, ocsmány jeleneteket. Jól tudja, hogy sok a piszok a világban, de azt sem felejti, hogy az jórészt rejtve marad a mindennapi életben is. Találkozunk ugyan vele, de nem szoktuk keresni. Ez a dolgok természetes, valóságos rendje, miért tagadja meg ezt éppen a realista iró?

A francia naturalisták sokat emlegették annak idején az impasszibilitását. Szerintem természettudós az író, aki az életet vizsgálja s annak hű képét rajzolja a regényben; legyen tehát mentes minden elfogultságtól, rokon - vagy ellenérzés, ne vesztegesse meg a való helyes felfogásában! Tolsztojban is megvan a tárgyilagosság. Talán sehol sem látszik ez meg jobban, mint az orosz  hadsereg jellemzésében. Romantikus költő hősök gyülekezetét látta volna hazája csapataiban, s milyen más képet mutat nekünk Tolsztoj! Mennyi nála az árnyék, a sötét vonás! A katonaság jórészében hiányzik a haza védelméért folyó harcnak ideális, etikai fölfogása.  Soknál keresetforrás a háború, másoknál a megszokás sülyesztette egyszerű mesterséggé, hivatássá. De különösen ott kereshetjük hiába a felsőbb szempontokat, ahol pedig a legtermészetesebbek volnának: a magasabb rangú tiszteknél, ahol még a legválságosabb körülmények között is nagyon sokszor a személyes érdek a döntő nézőpont. A franciák ellen vivott önvédelmi harc örök dicsősége marad az orosz hazafiságnak, hősies önfeláldozásnak. Oroszország megszabadult a megalázástól, de Tolsztoj tisztán látja az árat is, melyet népének fizetnie kellett azért. Ő, ki személyes tapasztalatból ismerte a háború borzalmait, lelkének mélységes irtózatával itéli el ezen embermészárlást. Mert Tolsztoj nem elégszik meg a valónak tárgyilagos rajzával, az események, tettek rugóinak föltárásával, viszonyukban, kapcsolataikban is látni akarja azokat a rejtett okokat, keresi törvényeiket: filozofál és itél. Ezen okoskodásaiban már nem objektiv, s ez nemcsak kimondott véleményeiben nyilvánul meg, hanem itt-ott lélektani analiziseire is vissza- visszahat.

Tolsztoj determinista: egyetemes törvények hatása alatt állunk, sorsunk szükségszerűen alakul. S az okok nem a nagy egyéniségekben megtestesűlve hatnak, hanem a legfőbb történeti tényező a nagy tömeg, a nép. " A töténelemben nagyon kicsiny az egyes, igen jelentéktelen, még ha géniusz, ha hős is. De igazán nagy, egyedül döntő a tömeg, a nép. Nagy férfiak csak jelek, csak nevet adnak az eseménynek, de ebben az ő részük a legkevesebb. "

" Azt hiszed, hogy vezetsz, pedig tolatsz " Ez a mondás fejezi ki legvelősebben Tolsztoj felfogását. Részben ebből magyarázható az a kicsinylő, fölényes mód, mellyel a történeti szereplőket bemutatja regényeiben. Tolsztoj egyáltalában minden emberi nagyság iránt bizalmatlan, pesszimizmus érvényesül nála, s még a legtöbb emberre megható, ünnepies jelenségekben is talál valami eredeti emberi gyarlóságot. Nagyon kicsinynek, gyarlónak látja a világot s ennek okát az ő lelkének képviselői, a " Háború és béke" ifj. Bolkonszky hercege s Bezuchovja és a " Karenina Anna " Levinje fejtik meg.

Bolkonszky rendkivűl inteligens s mellette erős akaratú ember, büszke hidegségében maga a megtestesült korrektség. De hitetlen és éppen ezért boldogtalan. Orosz ő is, csak tépelődik, de biztosságra jutni nem tud. Megteszi azt, amit a szokás szerint megkövetel tőle állása, magasabb célt azonban nem ismer élete számára. Pedig meg - megsejti azt a titokzatos világot, mely az érzéki dolgok mögött rejtőzik s mikor Austerlitz mezején súlyosan megsebesülve halálát várja, szeretne hinni, de képtelen reá. " Nincs semmi bizonyos, csak az, hogy minden semmi, amit fölfogok, s van valami fölséges, amit nem értek." De később, mikor igazán eléri a halál, mégis hirtelen föltárul előtte az élet igazi értelme, a megbocsátó és türelmes szeretet közvetlen érzésében.

Bezuchov más jellem. Érzelmes lelkű, rendkivül jószívű, de emellett vagy épen ezért naiv és könnyelmű. Sok benne az ideális lelkesűlés, folytonosan benyomásai és indulatai hatása alatt áll. Ezt az alakot használja fel Tolsztoj, hogy bemutassa az I. Sándor korabeli orosz társadalom főbb eszméit és törekvéseit. Bezuchov előszőr " felvilágosult ", majd a racionalizmus visszahatásakép fellépő thoszofisztikus szabadkőmüves áramlatok sodorják magukkal. 1812 - ben az ő lelkén át látjuk azt az önfeláldozó hazaszeretetett, melyet Napoleon betörése kelt az orosz szivekben s mely Bezuchovban szinte az őrületig fokozódik. Megvárja Moszkvában a franciák bevonulását s elhatározza Napoleon  meggyilkolását. Komolyan még hozzá sem foghat terve kiviteléhez, mikor más, egészen jelentéktelen ok miatt elfogják a franciák. Bezuchov moszkvai élményeinek keretében látjuk a magára hagyott város állapotát, a tűzvészt, a francia sereg bomladozását, ami maga után vonja a visszavonulást. A foglyokat is magával hurcolja a hátráló sereg, s a nélkülözések között Bezuchov felismeri életének igazi célját, a szerető lemondást. Nem magától jön rá, egy szegény parasztkatona példája oktatja erre a bölcsességre. Ez kevés eltéréssel Levin sorsa is! Ő is hitetlen, de egy ideig elfoglalják a liberális politikai eszmék, majd filantropikus törekvéseknek él s mikor kiábrándul belőlük, a családi kör nyugodt békéje, a falusi életnek csöndes elfoglaltsága ringatják el lelkét, hogy ne lássa állapota teljes lehetetlenségét. De csakhamar erős erkölcsi rázkódtatások riasztják fel álmodozásából: testvére halála, gyónási komédiája, melyet házassága alkalmából kell eljátszania, gyermeke születése, Schopenhauer olvasása kínzó tépelődésekbe sodorják. Nem tud semmi eredményre jutni s borzalmas órákat él át. Jól látja, hogy míg meg nem fejti a lét célját és ezzel értelmét, gyötrelem reá az élet. De neki is megjön a megváltó muzsikja, ki megtanítja arra, hogy " nem magáért kell élnie az embernek, hanem Istenért ". Ezekben az alakokban testesültek meg azok az eszmék, érzések és törekvések, melyek a francia racionalizmus hatásakép jelentkeztek Oroszország tanultabb köreiben s bennük Tolsztojnál. De nem mindenki jutott el Levinék megnyugvására, sokan, nagyon sokan megállapodtak a kétségbeesés nihilizmusánál, s regényei irása közben maga Tolsztoj is messze volt lelki fejlődésének végétől. Az a boldogság, melyről valóságos himnuszt irt házassága első idejében, nem tartott nagyon sokáig. A családi élet örömei a megszokás folytán hamarosan elvesztették első varázsukat, mámorító hatásukat, a korban is haladt Tolsztoj, s csoda e, ha még elmélyedőbb lett s még inkább érezte az élet ellentmondásait, s a testvére halálakor oly erővel lelkébe tóduló kérdések ujra kínozni kezdték? Mindenhol kereste a megoldást s a racionalizmustól befolyásolva ujra az észhez fordult. Töprengett, forgatta a filozofusuk műveit, de nem talált írt fájó sebeire. Csak természetes, ha kifejlett pesszimizmusa Schopenhauer hatásának körébe vitte. Még sötétebb lett látása. Semmit sem tudott biztosan, csak azt, hogy az élet elviselhetetlen, s nem egyszer gondolt öngyilkosságra. Nehéz volt a küzdelem s csak lassan haladt a megoldás felé. Mit érnek az élet örömei? A legtöbb embernek kevés része van bennük, s ha el is éri őket egypár ember, csak küzdés, szenvedés árán teheti azt, s akkor is ott leselkedik a biztos halál, mely mindennek véget vet. A halhatatlanságban nem tudott hinni Tolsztoj. Az ész tehát céltalannak mondja a létet, de éppen az az értelem teszi ezt, amely voltakép megteremti az életet, mert öntudat nélkül nincs igazi élet.Nincs - e ebben  ellentmondás, nem bizonyítja - e ez az ész megbízhatatlanságát? Ne is nála, máshol keressük a megoldást! Vannak emberek, kik szintén látják mindazt, amit ő lát, azt is tudják, hogy meg kell halniuk, s mégis nyugodtan, boldogan élnek, mert valami harmónikus világnézet keretében összhangba tudják hozni a lét összes jelenségeit. S ha vannak ilyen lelkek, bizonyos, hogy igazuk van, hisz a gyakorlat a próbája a teóriának. Tolsztoj csak az egyszerű nép körében találta meg azt a szerencsés életet. A szegény muzsik is szenved, többet mint mások; tudja, hogy meghal, talán többször is gondol rá, mint mások, s mégis boldog, mert van hite. Ekkor fordul vissza Tolsztoj gyermekévei hitéhez s  az orosz egyház fiaként igazi praktikus keresztény élethez kezd, 1876- ban. Az ész oktalanságát, megbízhatatlanságát hirdeti, de nem tudja mégsem lerázni a racionalizmus hatását; nem tudja elhinni egyháza legalapvetőbb tanait, tagadja a szentháromságot, Krisztus istenségét, a megváltást stb. Mégis praktikus ortodox életet él, eljár templomba, gyón, áldozik. Micsoda kiáltó ellentmondás! Tolsztoj talál ugyan valami elméletet az ellentét kiegyenlítésére, de természetesen nem tarthat sokáig ez az állapot, s ő három év mulva lélekben ujra s most teljesen szakít az egyházzal. Igaznak tartja a kereszténységet, de nem látja ősi tisztaságában. Ha nem volna benne igazság, nem nyujtana annyi embernek megnyugvást, de sok emberi toldás, hazugság vegyült bele. Mi az igazi krisztusi tanítás? E probléma megoldásába fog most Tolsztoj s a nyolcvanas évek elején már örvendező szivvel hirdeti az " uj jóhirt, a megtisztított keresztény tanítást. "

Tolsztoj nem foglalta őssze egy művében sem ősszes elméletét.

Világfelfogását a következő műveiből ismerhetjük meg, leginkább:

Gyónás, A dogmatikus theologoa kritikája, A négy evangélium fordítása és egyesítése, Az evangélium rövid előadásban, Mi az én hitem?, Az élet, Mi a vallás?   Az isten országa bennetek, A vallás és erkölcs, Mit kell tennünk, Mi a művészet?.

Minden vallásban az Istenről alkotott fogalom a legfontosabb, hisz ez az alapja minden hitrendszernek. Tolsztoj teljesen a maga lelki szükségleteinek megfelelően alkotta meg istenfogalmát. Már maga a mód is jellemző, ahogy az a folytonosan kételkedő lélek egy istenség elfogadására jutott. A " Gyonás " - ban maga is leirja az egész folyamatot. Küszködései közben sajátságos lelki jelenséget tapasztalt: valahányszor csak egy kissé is tudott hinni Istenben, mindig könnyebben érezte magát, míg a kétkedés felülkerekedésével képtelennek tünt előtte az élet lehetősége.

" Észrevettem - mondja a Gyonásban - hogy csak akkor élek, ha Istenben hiszek. Csak az kell, hogy Istenre gondoljak s föléledek, csak az kell, hogy benne higyjek, hogy róla elfeledkezzem, és meghalok. Mit jelent ez a föléledés és megmerevedés?... Akkor van csak valóságos életem, ha Őt keresem. Nos, mit keressem tovább? kiáltott föl egy hang bennem, hiszen itt van Ő. Ő az, ami nélkül nem élhet az ember. Istent ismerni és élni egy és ugyanaz. Isten az élet. De nem egydül találom én magamban a Végtelennek tudatát, amidőn egynek érzem magam Istennel, úgyhogy ő az életem lesz, hanem még vágyódást és törekvést is találok ott kivüle a jó, a boldogság után. Ez a sóvárgás és törekvés teszi az én egyéniségem lényegét és ez az, amit Istennek nevezünk. "

De ez a vágyódás és törekvés a boldogság után voltakép csak csak megnyilvánulása az Isten igazi lényegének a szeretetnek s ez voltakép az Isten. Mi azonban a szeretetnek a tárgya, annak a folytonos vágyódásnak és törekvésnek valami jó után az igazi célja? Lehetetlen, mondja Tolsztoj, hogy az egyéni jólét volna az, hisz csak szenvedés küszködés árán lenne elérhető, s velünk együtt a halál akkor is teljesen végét vetné. De az emberiséget, tehát az általános jót nem teheti tönkre a halál. Ha tehát boldogságért küzd az ember, kell, hogy a jólétért fáradjon, mikor más jó lehetetlen a földön.

Ebböl pedig az következik, hogy a magunk személyes javáról le kell mondanunk a köz érdekében. A szeretet tehát az egyetlen valóság, minden más csak látszat. Az az Isten, de nem mint külön személy, hanem az egyes lényekben őltve konkrét alakokat, melyekben mint a jólét után való törekvés nyilvánul, s törvénye az alsóbb érdekek alávetése a magasabb célnak. Ez a törvény meglátszik az élettelen természetben is, míg azonban az értelmes létben öntudatos, abban tudattalan, de még így is világos jele a szeretet uralmának. Ezzel az istenfogalommal vannak kapcsolatban Tolsztoj etikai nézetei. Az ember célja a munka mások érdekében, ez megköveteli az önmegtagadást, amire csak a szeretet képesít. Ezt a szeretetet fokozzuk tehát magunkban, s ha minden ember ujjászületik benne, akkor megvalósul az Isten országa itt a földön.

A szeretet szempontjából vizsgálja azután Tolsztoj az életnek minden jelenségét s állapítja meg viszonyát velük szemben. Minthogy a szeretet a cselekedetek egyedüli mértéke, az ember nem beszélhet jogokról, hanem csak kötelességekről. A mai áldatlan állapotknak épen az a főforrásuk, hogy az emberek oly sokat hallottak állítólagos jogaikról, melyeknek nevében oly sok erőszakosságot követtek el! Ha békét akarunk s a gonosz kiirtására törekszünk, tegyük a szeretetet a jog helyébe, azt ismerjük el legfőbb törvényünknek! Ezt a törvényt azután - szerinte a  " hegyi beszéd " alapján - öt szabályra bontja föl Tolsztoj s köztük a negyediket tartja a legfontosabbnak: ne állj ellen a gonosznak! Nem azt akarja ezzel mondani, hogy ne harcoljunk a rossz ellen, de azt megköveteli, hogy ellenálásunkban ne használjunk erőszakos eszközöket.

Szerinte az embernek még az a joga sincsen meg, hogy fegyferrel védekezzék a jogtalan támadóval szemben. Bűnt követünk el, ha valakit erőszakkal törekedünk kiragadni a rablók karmai közül, sőt még a veszett ebet sem szabad agyonütnünk, hogy magunk vagy mások életét megmentsük a veszedelemtől.

A megokolás talán még lehetetlenebb, mint maga a tilalom. " Ha valakinek megadjuk a jogot az erőszak használatára, hogy valamely felebarátját fenyegető veszélyt elhárítson, akkor már teljesen fölösleges kérdezni, vajon meg van engedve az erőszak vagy nincs. Akkor már az lesz a kérdés, mi az a veszély. Ha pedig az én egyéni véleményem mondja ki a döntő szót abban, minden erőszak igazolható lesz azzal az ürüggyel, hogy mást veszedelem fenyegetett! Továbbá már csak azért sem igazolható a mások érdekében alkalmazott erőszak, mivel a gonoszság, melyet meg akarnak akadályozni, még nincs elkövetve, s az ember nem is tudja eldönteni, melyik lesz nagyobb rossz, az - e, melyet én szándékozom elkövetni, vagy az melynek elhárítására törekszem. Látok egy rablót, amint egy ifjú leányt üldöz. Fegyver van kezemben, megölöm a gonoszt s megmentem az ifjú leányt. De a rabló halála vagy megsebesülése biztos tény, holott nem tudom, mi következik el, ha ez meg nem történik. "

Könnyen megérthető most már, milyen okoskodások alapján kárhoztatja Tolsztoj nemcsak a hadsereget, hanem a törvénykezést, az itélkezést is minden formájában. Erkölcstelen ok, erőszak az anyja az államnak, különben fölösleges, sőt ártalmas intézmény, nincs tehát semmi ok a fenntartására. Védelmére fel lehetne hozni a hazafiságot, s csakugyan ez is egyik főoka fennmaradásának, de ez az érzés maga is a legszégyenletesebb, káros és erkölcstelen valami, szétválasztja az embereket, gyülületre indít és kisebbíti a szeretetet. Gonosz eredete ( csalás és erőszak ) s káros hatásai miatt elveti Tolsztoj a magántulajdont. Csak természetes, hogy elitéli azt a kulturát is, mely a mérges talajból sarjadt s mely sem boldogabbá, sem erkölcsösebbé nem tette az emberiséget.

Mint mindenütt, ebben a kritikájában is nagy Tolsztojnál az egyoldalúság, sok az igazságtalan ítélet, de nem egy megjegyzése nagyon is helyes, sok eszméje rendkívűl termékeny lehetne. Itt csak a művészetről vallott nézeteire akarok röviden kitérni, Tolsztoj tisztán látja a művészetek rendkívűli szociális hatását s épen ezért - helyesen - mereven elveti a Iart pour Iart- felfogást. Magasabb szempontokat, mélyebb tartalmat, nagyobb egyszerűséget követel a modern művészektől, elsősorban az íróktól. Rámutat a visszaélésekre, a művészetek lealacsonyodására, midőn a pénzkeresés csak a cél, s nagyon sokszor a legaljasabb hajlamok csiklandozása arra az eszköz. Szempontjainak érvényesítésében lehet egyoldalú, túlzásokba is eshet Tolsztoj, de ostora sohasem sujtott alkalmasabb időben az irodalmi kufárokra.

Tolsztoj nemcsak negative akar dolgozni s nemcsak emlegeti " az Isten országát a földön " pontos képét is megrajzolja, amint az több költői fantáziával, mint érzékkel a valóság iránt megalkotta lelkében. A jövő paradicsomában természetesen kommunizmus fog uralkodni. Sajátságos ellenérzést találok több orosz gazdasági írónál a gyári élet iránt. Szinte bukott embernek tartják a gyári munkást, míg a földműves életét ideálisnak tartják.Tolsztoj is hasonló elveket vall, s utópiájában nem lennének városok, hanem falvak, erős, szorgalmas és derüs férfiakkal. A jövő embere " nem ül majd otthon, hanem dolgozik az erdőn, a szántóföldön, láthatja a nap fényét, a földet az eget és állatokat; nem fog azon tünődni, mit is tegyen, hogy emésztését megkönnyitse, hanem háromszor is éhes lesz napjában; nem fog henteregni a lágy párnákon s gondolkodni azon, mint szabaduljon meg álmatlanságától; lesznek gyermekei, velük él majd; szabad közösségben él minden emberrel; nem külső kényszerítő okok, törvények igazgatják, hanem a szeretet vezeti: szabad vagyonközösségben munkálkodik övéivel és idegenekkel s ami a fődolog - mindent kedvel tesz. Bizonyára boldogabb lesz, mint a mai kulturember." És nem is kell valami sok a dologhoz. Csak föld, továbbá ujjászületés Tolsztoj evangéliumának szellemében. A szeretet mindent elvégez. Igazán csodálatos az az optimizmus, mely világnézetének kialakulása után Tolsztojt eltölti. Mindenkinek van használati joga annyi földre, amennyire szüksége van, mert a föld is épen olyan az ember életében, mint a levegő vagy a víz. Meg is kaphatják a munkások a megfelelő részt, ha bátran és állhatatosan követelnek és - sztrájkolnak. Az erőszakos eszközöket természetesen elveti Tolsztoj, de biztosítja embereit, elérik céljukat, ha nem fogadnak el semmiféle bérletet, nem szegődnek be a földbirtokosokhoz, ha mint katonák megtagadják a szolgálatot a magántulajdon esetleges védelmében. Hathatós mód a jövő előkészítésére a gyermekek nevelésére is, természetesen Tolsztoj elvei szerint, kinek pedagógiai nézetei egyébként erősen Rousseau hatását mutatják.

Ha csak egy pillantást vetünk Tolsztoj Új evangéliumára, rögtön látható, hogy ha vannak is benne keresztény vonások, épen a legfőbb krisztusi igazságok hiányzanak belőle. Még a keresztény szeretet is milyen ferdén jut kifejezésre Tolsztoj felfogásában! Nem is pusztán a Bibliához fordult, mikor a " tiszta evangéliumot  " kereste jasznaja- poljána  vallásfilozofusa. Rendszerének legigazibb forrása saját egyénisége, de egyes részei sokféle hatásra mutatnak. Amint azonban a szines hasáb csak bizonyos sugarakat bocsájt magán keresztül, úgy Tolsztoj is csak az egyéniségének megfelelő befolyásokat fogadja magába. Legérdekesebb talán viszonya az orosz racionalista szektához. Mint nagy regényei egyes alakjainak, neki is megvoltak a maga muzsikjai, kik erős benyomást gyakoroltak rá. Leginkább a molokánok és duchoborcok tanitása volt rokon a lelkével.Az utóbbiak csak szubjektiv létezést tulajdonítanak Istennek s azonosítják vele az embert. Az Isten - tanítják - szellem, bennünk van, ő a mi életünk, értelmünk; mi Isten vagyunk. Ezzel a felfogással tagadják az örök életet, a poklot és a menyországot, de hisznek a föld hamaros megújulásában, Isten országa megvalósulásában a földön. Társas életüket a szeretet, egyenlőség, szabadság eszméire építik. Sokan vagyonközösséget hirdetnek közülük, elvetik a világi tekintélyt s fölmentetteknek érzik magukat a törvények kötelező ereje alól, mert az igazi kereszténynek szabadnak kell lennie. Krisztus nem akarja változó törvények alá hajtani az " igazakat " , van azoknak örök törvényük, melyet Isten szívük táblájára írt. A duchoborcok elvetik az esküt, gyűlölik a háborút, vonakodnak a katonaiszolgálattól, az adófizetéstől, mert akik csak Istenhez tartoznak, nem lehetnek szolgák. Ezen tanításuk megegyezése Tolsztoj elveivel világosan mutatja, hogy Bezuchov és Levin sorsának osztályosa, Tolsztoj is sokat tanult a néptől, attol " a titokzatos lénytől, melynek misztikus mélységéből még nem sejtett dolgok, új világformák kerülnek elő ". Voltakép csak mélyíteni kellett s kissé filozofiailag megalapozni ezt a tant, hogy Tolsztoj is teljesen beérje vele. Lelke alaptulajdonságának megfelelően bevitte a szeretetet a duchoborcok istenfogalmába, amiben egyébként a hindu vallás is hatással lehetet rá. Kedves filozofusának, Schopenhauernek alapgondolata is kedvezett e felfogásnak, mert lényegében mi más az a törekvés, vágyódás, melyben Tolsztoj szerint az emberben levő istenség s vele lényegünk megnyilatkozik, mint Schopenhauer akarása?Vonzalmát a néphez Rousseau hatása is erősítette s radikalizmusán a genfi filozofus hatásán kívül a XIX. századbeli felforgató eszmék befolyása mutatkozik, míg agrárkomunista elveiben az orosz narodnikok, agrárszocialisták eszméire is rábukkanunk.

Nem volt szándékom Tolsztoj filozofiájának kritikája, mert az első pillanatban szembeötlik e világnézet gyengéje. Az egész rendszer egy nagy ellentmondáson, következetlenségen alapul.Tolsztoj hiábavalónak tartja az egyéni életet s arra tanít, hogy a köznek szolgáljunk. Mi a köz, ha nem más egyéniségek összessége, ugyanazon haszontalan személyi érdekekkel, melyeket hiábavalónak mond Tolsztoj?

Ő maga azonban teljesen megnyugodott rendszerében, átvitte életébe, s munkás tolla mindenfelé szétszórta eszméit. Az igazság birtokában érezte magát s merész elszántsággal indította meg a harcot két legnagyobb ellenfele, az állam és az orthodox egyház ellen. A haldokló Turganyev hiába intézte hozzá könyörgő levelét, utolsó, esdeklő kérését: " Barátom, térj vissza az irodalmi munkássághoz! Az a tehetség fölüről jött, ahonnét minden származik. - Kedves barátom, nagy írója az orosz földnek, hallgasd meg ezt a kérésem. "

Tolsztoj nem hallgatott rá, elfoglalta a propaganda munkája, s még szépirodalmi munkái is teljesen azt a célt szolgálták. S épen az utóbbiak  egyike " A föltámadás " idézte elő nyilt szakítását az orthodox egyházzal.

Kiközösítették ( 1901 ) de ez csak annál zajosabb tüntetésekre adott alkalmat mellette. Az orosz birodalom minden zugából a rokonszenv kifejezése áradt felé, Moszkvában a fiatalság zajosan ünnepelte, Pétervárott megkoszoruzták épen kiállított képét, s több híve nyilt levelekben szakított  egyházával. Az agg Tolsztoj láthatta eszméinek terjedését. S valóban az orosz viszonyok ismerői szélesnek és mélynek mondják hatását. Vajjon mi lett ennek a befolyásnak az eredménye? Tolsztoj, hevesen kikelt az orosz forradalmi irányzatok erőszakos eszközei ellen, pedig neki is nagy része van e szerencsétlen viszonyok előidézésében. Hogy veheti rossz néven az emberektől, ha ők is azt teszik vele szemben, amit ő tett más vallás és filozofiai rendszerekkel: kiválogatják elveiből az egyéniségüknek megfelelő részeket? Sokan vannak Oroszországban, akik ép úgy elvesztették gyermekkori hitüket, mint Tolsztoj a magáét, s most a nihilizmushoz hajlanak. Ezek a nihilistát köszöntik Tolsztojban, ki hozzájuk hasonlóan értéktelennek tart mindent az egyéni életben, kevésbe veszi a modern kulturát, a politikai és társadalmi és vallási intézmények ellen támad s a tekintély lerombolására törekszik. S ha egyéniségük izzóbb, miért tartanák vissza magukat az erőszakos kitőrésektől? Ki csodálkozik továbbá, hogy a szegény muzsik csak e szavakat értette meg Tolsztoj műveiből: " A föld azé, aki műveli. " Tagadhatatlan, nagyhatással van az emberreTolsztoj őszinte altruizmusa, de a ferde felfogásban nem maga semmisíti - e meg üdvös befolyását? Valóban Tolsztoj rendszere egészében csak káros hatású, de mint kulturjelenség rendkívül érdekes és - vigasztaló. Voltakép menekülés a racionalizmus vigasztalansága elől, s mint ilyen egyetemesen jellemző. Ez az alapvonás emelkedik ki Tolsztoj nagy szépirodalmi alkotásaiból is, melyekben az emberiség történetének egyik általános, mélységesen jellegzetes tanulsága nyer kifejezést, még pedig egy hatalmas költői tehetség erejével. Ezért olyan nagy Tolsztoj mint író, ezért oly szilárd alap költői munkássága, irodalmi nagyságának. Vallásfilozofiai eszméit, már régen elfelejtették, de regényeiben még ma is tiszta gyönyörűséget talál, az olvasó.

Tóth Ferenc

2012 Április 25

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

+++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

+++

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

---------------------------------------------------------------------

+--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++